Ha közhellyé is vált az utóbbi időben az, amit „szédületes tempónak” hívnak, a modern élet „gyors ritmusának”, az emberi élet allegro pergő moziszerűségének, nagyon kevesen tudják, hogy mi ennek az alapja és jelentősége. A múlt század végén Nietzsche és utána Bergson voltak azok, akik először kezdtek beszélni úgynevezett pszichológiai időről. Ez az idő nem a nap huszonnégy órájának valamely szaka, és semmi köze sincs ahhoz az „asztronómiai időhöz”, amit az utcasarkon a villanyóra mutat. A pszichológiai idő élményidő. Olyasvalami, ami múlhat lassabban és gyorsabban is. Vannak periódusok, amikor állni látszik, vannak, amikor kellemesen lengő ritmusban halad, vannak, amikor rohan és vannak, amikor olyan gyors, hogy észrevehetetlenül egyszerűen elvész. Nyár, természet, éjszaka, magány, meditáció – lassítja az élményidőt. Helyes és egészséges életrend ritmikussá teszi. Kapkodás felbontja. Tanácstalanságban, tájékozatlanságban az ember elveszti. Ezért van az az érzése, hogy: zuhan. Ez a szédítő tempó értelme. Ezért beszél Bergyajev arról, hogy a modern világban az emberiség észtvesztően meggyorsult időben él. Ennek az időnek már nincs ritmusa, csak esése. A napok eszeveszett iramban tűnnek el egymás után, az élmények filmszerűen peregnek. Semminek sincs ideje arra, hogy megálljon, elmélyedjen. Ma mindenki siet. És éppen ezért senkinek sincs ideje. Az élet ritmusa elveszett. Zuhan.
A katasztrófaélmény, az elveszett idő, a zuhanás az a pszichológiai jelenség, ahogy az emberben az elementáris történeti valóság ma mint krízis jelentkezik. Ez a történetnek az emberi lélekben való vetülete, és ez az elsődleges, minden mást meghatározó állapot, amiből a többi következik. A felbomlás, szétesés, destrukció, államok és társadalmak dekadenciája, a gazdaság végsőkig feszült tehetetlensége, a morál elvesztése, a magánélet sivársága – valamennyi válság, mind ide megy vissza. Az ember a zuhanó időtlenségben nem tud megállni, nem képes várni és állni, nem tudja magát valaminek odaadni, nincs türelme, nem tud semmit megragadni. Esik – amit a világból felvesz, csak filmdráma, amit közben átél, nem sokkal több, mint amikor a gyorsvonat ablakából a vidéket nézi. És ez a zuhanás megállíthatatlan. Az ember életének ellaposodása, tartalmatlanná válása meg nem akadályozható folyamat. Sőt: az idő egyre gyorsul, ami azt jelenti: az emberiség egyre lényegtelenebb lesz. A katasztrófa nő, a sebesség egyre szédítőbb lesz.
– Hamvas Béla: A válság pszichológiája. In uő: Világválság. Válogatás Hamvas Béla folyóiratokban megjelent írásaiból. Budapest, 2004, Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet, 133–134. o.
