Sokan aludni szeretnek, sokan szenderegni, csak úgy az alvás és ébrenlét között lebegni. Álmodni kevesen. Az álmok között, igaz, kevés a kellemes. De mindig van benne valami a misztériumból. Jung, az álmok mai mestere megtanított arra, hogy tiszteljük az álmokat, mert sokkal többet tudnak, mint mi. Néha még költészet is. Vagy vallás. Esetleg mind a kettő.
Ezt álmodtam: kora hajnal van. Zárt helyre kerültem, és tudom, hogy méhes, de műhely is. Méheshez tartozik, de itt vannak a méheshez szükséges eszközök és szerszámok. Éppen szürkül, és az ablak mellett levő asztalnál egy ember foglalatoskodik. Féloldalt áll, arcát nem látom tisztán. De ahogy mozog, néz, kezét emeli, főként ahogy fejét tartja, de legfőképp ahogy ott van, közvetlenül tudom, hogy a méhész Ő.
Az ablakhoz nyúl és kinyitja. Az ablak előtt színtelen, lágy, üvegszerű, de végtelenül puha, érzékeny, kocsonyás anyagból készült sajátságos repkedő lények gyűltek össze. Olyan nagyok, mint a pogácsa, kétoldalt szárnyuk van, félig lepkék, félig madarak, nesztelenül szállnak be a szobába. Tudom, hogy ezek a lelkek. A méhész azért nyitotta ki az ablakot, hogy az éjszaka folyamán a ház köré gyűlt lelkeket beeressze.
Ekkor Ő a szoba hátsó részébe megy, ahol a falon ajtók vannak. Az ajtókon belül a falban, kasok. Kicsit hasonlítanak a kemencéhez. Belül sötét van, és nem látni semmit, de érezni, hogy valamilyen elektromos melegség lehet. A meghaltak lelkei ezekben a kasokban, vagy kemencékben pihennek, és különös rejtélyes változáson esnek át, hogy a földre visszatérhessenek.
Az újonnan érkezett lelkek a kasokba szállnak. Láthatóan rendkívül fáradtak. Némelyiknek éppen csak utolsó erejével sikerül a titokzatos kasba vergődnie. Ő pedig nézi őket azzal a leírhatatlan és végtelen türelemmel és jósággal, ami éppen Ő.
Mikor már mindegyik lélek berepült, a kemenceajtót lassan bezárja. Az utolsó ajtónál megáll, tűnődik, aztán mélyen benyúl a kasba és keresgél. Kivesz egy lelket, az ablakhoz viszi és megnézi.
Mintha a lelkek innen az életbe ragyogó gyémántfényesen indulnának el, átlátszóan és tündöklő tisztán, amilyen napfényes tiszta lélek a kicsiny gyermeké. És mintha ide minden lélek zavarosan, megtörten érkezne. A puha, lágy, kocsonyás, kristályos, átlátszó, madárszerű, a szivárvány színeiben égő meleg kis lélek, mikor az életből ide a kasba, a méhészhez visszatér, megtört, foltos és homályos. Némelyik egészen piszkos és szürke.
A méhész kezébe veszi a kasból kiszedett lelket. Aléltan piheg szegény, attól a rejtelmes változástól félájultan, ami ott benn történt és történik vele. Bizony elég szurtos. Úgy látszik, modern korból való lélek. Nem mondják nekem, de az álomban megérti az ember a dolgot akkor is, ha senki se magyaráz. A méhész sokáig nézi, fejét csóválja, végül azt mondja: – Te szegény, nemsokára vissza kell menned, mert itt lesz az idő, s még mindig ilyen zavaros vagy? Mikor fogsz megtisztulni végre?
Azzal a lelket óvatosan visszateszi a kasba, és bezárja.
– Hamvas Béla: Álom. In uő: A babérligetkönyv. H. n. 2005, Medio Kiadó /Hamvas Béla művei 5/, 270–272. o.
