Élt egy Indiában egy fiatal legény, akinek már az apja, nagyapja, sőt dédapja is a tolvajok kasztjába tartozott. A gondos atyai nevelés és kiképzés után az ifjú így szólt magában:
„Apám mindig apróságokat lopott. Elemelt egy edényt valahonnan, vagy elkötött egy-egy állatot, hogy aztán eladja. Én nem akarok ilyen kicsinységekkel foglalkozni, nekem a legnagyobb zsákmány kell! De vajon mi legyen az? Megvan! A király koronája! Ennél nagyobb fogás nem is lehet.”
Kitervelte hát, miként lopja el a király koronáját, aztán egy éjszaka a palota közelébe osont, átmászott a vár falán, kijátszotta az őröket, majd a különféle zárakat ügyesen felnyitva bejutott abba a szobába, ahol a király koronáját meg jogarát őrizték. A kincseket gondosan becsomagolta, majd sietve kiosont, hiszen közeledett a reggel és az őrségváltás. Nagy sietségében azonban megbotlott és elesett. A csörömpölés felriasztotta az őröket, akik rögtön a betolakodó nyomába eredtek.
Futott a rabló, akár a nyúl, ám a király katonái mindenütt a nyomában voltak. Összeszedte hát maradék erejét és még sebesebben talpalt. A városon kívülre érve, az erdőben már egy kis egérúthoz jutott, de tudta, valami cselhez kell folyamodnia, hiszen nem bírja sokáig szusszal. Szerencséjére észre vette, hogy a közeli csöndes tisztáson egy szádhu, vagyis szent ember a hinduk legjobban becsült könyvéből, a Bhágavatából olvas fel. Mint minden hajnalon, most is ott ültek körülötte a tanítványai, meg egy-két, a lelki bölcselet iránt érdeklődő vendég.
„Itt a kiváló alkalom!” – gondolta a tolvaj, mert meglátta, hogy a bokrokon néhány szerzetes ruha szárad. Gyorsan magára kapott egy narancssárga színű leplet, a koronát és a jogart tartalmazó kosarat pedig sietve elrejtette a bokorban. Ezután leült a hallgatóság közé, s megpróbálta figyelmesen hallgatni a tanítást. A mester az egyik verset magyarázva éppen arról beszélt, hogyan lehet fölismerni a félisteneket. Ha egy félisten alászáll a földre – magyarázta a guru –, nincsen árnyéka.
Időközben odaértek a testőrök is.
– Nem láttatok erre egy menekülő tolvajt?
– Nem láttunk mi senkit errefelé! – válaszolták a bölcsek. A testőrök szépen meghajoltak, aztán tovább siettek.
A királyt nagyon elkeserítette a hír, hogy nem került meg a tettes. Az egyik testőr azt állította, emlékszik a tolvaj arcára, úgyhogy, ha láthatná a vár körüli falvak, települések lakóit, biztosan felismerné a tettest. A király parancsára felsorakoztatták hát a környékbelieket. A testőr lassan ellépdelt mindegyik előtt, figyelmesen tanulmányozva vonásait, mígnem rámutatott az egyikre:
– Ez az, biztos vagyok benne, hogy ő volt az!
S valóban a tolvaj volt, persze ő váltig tagadott. Még a vár tömlöcében, többszöri kihallgatás után sem vallott. A király végül magához hívatta a szemtanút, s ráförmedt:
– Vigyázz, vigyázz, mert ha kiderül, hogy ez az ember ártatlanul szenved, nagyon pórul jársz!
– Királyom, én be tudom bizonyítani az igazamat! Van egy tervem: tudom, hogy a gyanúsított családjában Káli félistennőt imádják. Felöltözöm Káliként, s így csak elmondja az igazat!
– Rendben van, kapsz rá egy napot!
A testőr éjszaka felöltözött Kálinak, s belépett a tolvaj cellájába. – Én vagyok Káli félistennő, akit oly régóta imádtok már. Mivel odaadó hívem vagy, s látom, milyen nagy bajba keveredtél, eljöttem, hogy segítsek rajtad. Nekem elárulhatod, mi a baj!
A tolvaj földre borult Káli előtt, ám felegyenesedve feltűnt neki, hogy a mécses fénye árnyékot vet az „istennőnek”. Rögtön eszébe jutott, hogy a mester mit mondott a Bhágavata leckén a félistenekről. Hiába tette magára a testőr az istennő összes jelvényét, a gyönyörű sisakot, a pompás ékszereket, a ravasz tolvaj rögtön átlátott a szitán:
– Óh, istennő – mondta -, én a te szolgád vagyok! Elárulom, hogy a király katonái teljesen ártatlanul kínoznak. Azt hiszik, hogy én vagyok a tolvaj, de neked elmondom a színtiszta igazságot: én soha életemben nem loptam!
Az úgynevezett Káli másnap a király előtt nagyon vakargatta a fejét:
– Királyom, mégsem ez az ember a tolvaj!
– Akkor te kerülsz börtönbe, mert miattad ártatlanul kínoztunk egy embert!
A tolvajt szépen elengedték, az meg nagyon boldog volt, hogy ilyen jól megúszta a dolgot. Nagy hálát érzett a szerzetes iránt. – Ha ő nem mondta volna, hogy a félisteneknek nem lehet árnyéka – gondolta –, akkor jól rászedtek volna, s repült volna a fejem! Milyen igaza volt! Lám, mennyit lehet tanulni egy szenttől!
Ezt végig gondolva elhatározta, hogy újra felkeresi a szádhut. Másnap jó korán kelt és kiballagott a tisztásra. Alázatosan meghajtotta magát a szent előtt, majd helyet foglalt, hogy meghallgassa a Bhágavata magyarázatokat. Aznap a karma törvényéről volt szó. A mester azt ecsetelte, hogy a világmindenségben tökéletes harmónia és igazság uralkodik, még akkor is, ha sokszor azt nem látjuk. Kijelentette, minden tettnek van ellenhatása. „A jó tettnek jó, a rossznak rossz a visszahatásuk. Ez a természet rendje. A visszahatások jöhetnek azonnal, valamikor később, vagy pedig következő életünkben, de tőlük megszabadulni lehetetlen, miként az árnyékunkat sem tudjuk elhagyni, bármilyen sebesen is fussunk. Ezért cselekedjünk mindig a legbecsületesebb módon, s akkor meglesz a lelki békénk, ami nélkül nem lehet igazi boldogságot elérni sem ebben, sem pedig a következő életben. Ha vétkezünk a becsület ellen, akkor mielőbb tegyük azt jóvá, amíg nem késő” – fejezte be a bölcs guru a vershez fűzött mondanivalóját.
A tolvaj gondolkodóba esett. Hmm – morfondírozott –, nem beszél butaságot a bölcs. Ráadásul előző tanácsával már megmentette egyszer az életemet. Csak nyerhetek azon, ha most is rá hallgatok. Lesz, ami lesz, de én követni fogom a tanítását!
Fel is kerekedett azon nyomban,előkereste a kincseket, majd audenciát kért az uralkodónál.
– Uram, királyom, kérlek büntessél meg, én vagyok a tolvaj! – s azzal kibontotta a kosarat és átnyújtotta a koronát meg a jogart. A király azonnal megértett mindent, de a szeme se rezzent:
– Nem, te nem lehetsz tolvaj, mert ha az lennél, nem hoztad volna vissza a lopott holmit. Ilyen értéket csak az ad vissza a jogos tulajdonosnak, akinek becsületes jelleme van.
S nemcsak elbocsátotta, hanem gazdagon meg is jutalmazta a jó belátásra tért tolvajt, majd kiengedte a börtönből az ott sínylődő testőrét.
Boldogságfalvi történet
