Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott a Bódhiszattva a Himalája vidékén egy bivaly méhében öltött testet.
Mikor felnőtt, erős, nagytestű lett, járta a hegyeket, barlangokat, járhatatlan sűrűségeket.
Egyszer egy árnyas fa tövében legelészett, majd déltájban ott pihent le a fa alatt.
Egy szemtelen majom lemászott a fáról, a bivaly hátára ugrott, levizelte, és rápiszkolt, majd a szarvára kapaszkodott, lecsúszott róla, és a farkába akaszkodva himbálta magát. A Bódhiszattva aki a türelem, jóindulat, megbocsájtás töltött el, elnézte illetlen viselkedését. A majom rendszeresen megismételte ugyanezt.
Egy napon a fa védőszelleme leereszkedett a fa alsó ágára, és megkérdezte:
– Bivalykirály, miért tűröd el ennek a gonosz majomnak a szemtelenségét? Minden gyermek kigúnyol, ha látja, hogy mindent elviselsz.
Tanítsd rendre! Szúrd a pimaszt a szarvadra, és a lábaddal tiporj reá.
Bódhiszattva így felelt a fa szellemének:
– Fa védőszelleme, ha nem viselem el ennek a gonoszságát, elnézést tanúsítva nemzetségére, családjára, azok erejére való tekintettel, hogyan
remélhetem vágyaim beteljesülését? A majom viszont majd azt fogja hinni, hogy mindenki olyan, mint én, és ugyan ezt a szemtelenséget el fogja követni mással szemben is.
Akkor a vad bivalyok, akikkel így fog viselkedni, megölik. Ha mások pusztítják el, én mentesülni fogok a bosszantástól is,
az élet kioltásától is, s akkor halála nem az én hibám.
Néhány nap múlva Bódhiszattva máshová távozott, és egy másik, vad bivaly vetődött oda. A szemtelen majom azt hitte, hogy ugyan az a bivaly, a hátára ugrott, és megismételte arcátlanságait. Az levetette magáról, a földre csapta, szarvával átdöfte a szívét, patájával ízekre tiporta.
Boldogságfalvi történet
