Volt egyszer egy halász s annak felesége. Egy kicsi putriban laktak, a tenger partján, s bizony nagy szegénységben éltek, mert mikor került horogra hal, mikor nem.

Hát egyszer mi történt? Az történt, hogy egy szörnyű nagy cápa akadt a halász horgára. Húzza, húzza a halász, de a hal megszólal:

– Hagyd meg az életemet, nem vagyok én hal, hanem elátkozott királyfi. Ugyan mit érnél velem, ha kifognál? Úgy sem ehetnéd meg a húsomat.

– Igazad van, mondotta a halász, eredj Isten hírével, ha csakugyan nem vagy igazi hal.

Eleresztette a halat s hazament üres tarisznyával.

– Hallá-e, hát megint nem fogott halat? – kérdezte az asszony. – Mi lesz velünk?

– Dehogy nem fogtam, mondotta a halász, fogtam egy szörnyű nagy cápát, de nem volt igazi hal. Azt mondta, hogy elátkozott királyfi, s addig kért, hogy eleresztettem.

– No azt elég rosszúl cselekedte. Addig legalább ne eresztette volna el, míg valami kivánságát nem teljesíti.

– Ugyan bizony mit kivántam volna tőle?

– Hát azt, hogy e helyett a nyomorúságos putri helyett építsen nekünk egy tisztességes házat. Menjen csak kend vissza, s ha még egyszer a horgára akad, el ne eressze, míg a házat meg nem igéri.

A halász csak csóválta a fejét, gondolta, hogy az ugyan hiábavaló kivánság, de visszament a tenger partjára, s elkezdett kiabálni:

Itt vagy-e, itt vagy-e,

Elátkozott királyfi?

Hallod-e, hallod-e,

A tengerből szállj ki.

Abban a pillanatban nagyot csobbant, loccsant a tenger, kibukkant a hal s kérdezte a halászt:

Mit akarsz, vén halász?

Felelt a halász:

A putrinál jobb a ház.

Feleségem kivánsága:

Putri helyett legyen háza.

Mondotta a hal:

Eredj haza, vén halász,

Meg lesz reggelre a ház.

Hát csakugyan reggelre megvolt a szép kis kőház, ebben ébredtek fel.

– No lássa-e kend, mondotta az asszony, csak kivánni kell valamit s teljesül. Most menjen vissza, s mondja neki, hogy szép kis kőház, szép, szép, de szűk nekünk, építsen helyette palotát.

– Ó, asszony, asszony, mit gondolsz. Elég nagy nekünk ez a ház. Mit csinálnál a palotában?

– Arra ne legyen gondja kendnek, csak menjen s kérjen palotát!

– Megharagszik a hal, asszony, ne bolondozz!

– Haragszik, nem haragszik, csak mondja kend, amit én mondok. Holnap reggelre palota legyen itt, de olyan, hogy a királynak se különb.

Mit volt mit tenni, elment a halász, szólította a halat:

Itt vagy-e, itt vagy-e,

Elátkozott királyfi?

Hallod-e, hallod-e,

A tengerből szállj ki.

Jött a hal azonnal s kérdezte:

Mit akarsz, te vén halász?

Felelt a halász:

Kicsi nekünk az a ház.

Feleségem azt kivánja:

Legyen neki palotája.

Mondotta a hal:

Hát csak eredj haza szépen,

Reggel a palota készen.

Haza megy a halász, lefekszenek, s ím’ reggel egy akkora palotában ébredtek fel, hogy volt annak hetvenhét szobája, a szobákban arany lócák, asztalok, ágyak, földig érő tükrök. Még az ablak is színarany volt, az a garádicsa is. Mindenfelé inasok, szolgálók sürögtek, forogtak; a palotától nem messze volt egy rengeteg nagy istálló, abban aranyszőrü paripák: éppen mikor beléptek oda, a halász meg a halászné, akkor vakarták a lovászok arany vakaróval, kefélték arany kefével.

– No, mondta az asszony, ugy-e jó volt, hogy palotát kívántam.

– Jó, jó, mondta a halász, ennél már egyebet nem is kivánhatsz.

– Hát arról még gondolkozom, mondta az asszony.

Másnap reggel azt mondja az asszony:

– Hiszen szép ez a palota, szép, de akkor lenne csak igazán szép, ha király volnék. Menjen kend a halhoz s mondja meg neki, hogy király akarok lenni.

– Asszony, asszony, mit beszélsz? Meg sem merem azt mondani!

– Mért ne merné? Csak menjen kend, mondja meg bátran, hogy király akarok lenni.

Elment a halász nagy búsan, mert sehogy sem tetszett neki az asszony dolga. Most már bizonyosan megharagszik az elátkozott királyfi, hogyne haragudnék meg! Az ám, a tenger színe sem volt tiszta, mint máskor, szűrke volt, piszkos volt, mintha az is haragudnék s zúgott, morgott erősen. Hanem a feleségétől még jobban félt, mint a tengertől, jobban, mint az elátkozott királyfitól s szólította, mint máskor:

Itt vagy-e, itt vagy-e,

Elátkozott királyfi?

Hallod-e, hallod-e,

A tengerből szállj ki!

Nagyot loccsant, nagyot csobbant a tenger víze, a hal kibukkant, s kérdezte a halászt:

Mi baj, mi baj vén halász?

Tán nem elég nagy a ház?

Felelt a halász:

Jaj dehogy nem, baj sincs semmi, semmi,

Csak az asszony király akar lenni!

Mondta a hal:

Ha csak ez a kivánsága,

Meg lesz ám a királysága!

Hát, Uram Jézus, mire hazaért a halász, a palota megnagyobbodott, meg az udvar is, a palota előtt strázsák állottak, az udvaron generálisok sétáltak fel s alá, zengett a katonabanda muzsikája, maséroztak a katonák, jobbra, balra kanyarodtak, a halászné meg fent űlt a palota legnagyobb termében, színarany trónszéken, előtte állottak a strázsák, jöttek, mentek, szaladgáltak, hajladoztak előtte az udvari népek.

– Ó Jézusom, csapta össze kezét a halász, hát csakugyan király lett belőled?

– Király bizony, mondotta az asszony. Talán bizony nem lát kend. Ihol fejemen a korona.

– Na ez igazán szép dolog. Ezzel megelégedhetel halálod órájáig.

– Bezzeg, hogy kend megelégednék, de én nem. Mindjárt takarodjék vissza a halhoz, s mondja neki, hogy pápa akarok lenni.

– Ó asszony, asszony, mit beszélsz. Pápa csak egy van az egész világon, az nem lehetsz.

– Egy szót se többet, rikkantott az asszony, takarodjék kend, mert mindjárt fejét vétetem!

De még a hideg is kirázta a szegény halászt erre a szörnyű nagy kivánságra. De hiába, mégis csak ment a tenger partjára, szólt a halnak:

Itt vagy-e, itt vagy-e,

Elátkozott királyfi?

Hallod-e, hallod-e,

A tengerből szállj ki.

Haj, de a tenger zavaros volt, olyan zavaros, s úgy zúgott, mormogott, hogy a szegény halász szemét, fülét befogta ijedtében. Aztán egyszerre csak felvetette magát a hal, látszott rajta, hogy már ő is haragszik. Rákiáltott a halászra:

No, mit akarsz, jer elébb,

A királyság sem elég?

Felelt a halász:

Jaj, nem elég, nem elég,

Most pápaság kellenék!

Csak pápaság? – szólt a cápa,

Isten neki, legyen pápa!

Szalad haza a halász nagy örömmel, s hát a királyi palota mellett egy akkora templom van, hogy a tornyai – volt vagy ezer! – majd az eget verték, bemegy oda s hát ott űl az asszony a trónján, osztja az áldást nagy kegyesen a népeknek, s aki csak odafér, csókolja a lábát. Az ám, odavergődik a halász is, térdre esik, s a felesége lábát csókolja s mondja e közben:

–  No feleség, most már pápa is lettél, ennél több nem lehetsz, de ezzel csakugyan meg is elégedhetel.

– Majd meglátjuk, mondotta az asszony.

Egész éjjel nem aludt, folyton hánykolódott, s mind azon gondolkozott, hogy mi lehetne még belőle.

– Hopp, megvan! – kiáltott fel az asszony. – Isten lesz belőlem.

Felköltötte az urát s mondta neki, hogy szaladjon izibe a halhoz, adja elé a kivánságát: Isten akar lenni, nem elég neki a pápaság.

– Asszony, asszony, te megháborodtál az elmédben, mit gondoltál?

– Azt, amit, menjen kend szaporán.

Haj, édes jó Istenem, kétszer is kirázta a hideg a szegény halászt, míg a tengerhez ért.

Hát még mikor meglátta a tengert! Mert volt ahogy volt eddig, de most a tenger úgy zúgott, bőgött, kavargott, hánykolódott, mintha az egész világot el akarta volna nyelni. A szegény halász csak állott egy helyben, de ki sem merte nyítani a száját. De jött a hal, nem várta a kérdést, ő maga kérdezte szörnyű haragosan:

A pápaság sem elég?

Ugyan még mi kellenék?

Felelt a halász reszketve, fogvacogva:

Ó jaj, mit tudjak tenni,

Most Isten akar lenni!

Hej, szörnyü haragra gerjedt az elátkozott királyfi, szikrát hányt a szeme s akkorát ordított, hogy a szegény halász hanyatt esett ijedtében.

Mit akar a vén liba?

Mars vissza a putriba!

Abban a pillanatban a tenger elborított mindent, de mindent, s másnap reggel, mikor ismét vissza szállott a medrébe, nem volt egyéb a tenger partján, csak a kis putri, ott űlt előtte a halász, meg a halászné nagy búsan, éppen mint régen.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Nincs a földön egészen boldog ember. Nincs, és nem is lehet. De igenis van, és lehet is. Például én magam is ismerek valakit – igaz, hogy csak egyetlenegy embert –, aki egészen boldog, talán a föld legboldogabb embere.
Berci az, Weigl Berci.
Weigl Berci a mosónénk egyetlen fia.
Úgyszólván szemem láttára cseperedett föl. Kis kölyök kora óta eljött hozzánk esténként, amikor az anyja nálunk mosott. Sápadt, jelentéktelen fiúcska volt, mindig szótalan, mint akinek valami titka van, de nem beszélne róla a világ minden kincséért sem.

Ímmel-ámmal tanult, a gimnáziumban úgy csúszott egyik osztályból a másikba, hogy észre se vették. Alighogy a nyolcadikba került, berántották katonának, vitték a tűzvonalba.

A háborúban nem sebesült meg, nem esett fogságba, nem is tüntette ki magát, hanem épen és szépen hazajött a leszerelés első napján.

Mindjárt meg is nősült. Elvett – nem tudni, miért és hogyan – egy se-hal se-hús kézápoló kisasszonyt.

Ez egyre-másra hozta a világra a gyermekeket, minden évben egyet-egyet. Berci még a huszonötödik életévét se töltötte be, s bárki nyugodtan valami vékonydongájú, savószín kamasznak nézhette, amikor ő már háromgyermekes családapa volt. Beesett vállal, kissé púposan ténfergett a körutakon. Ki sejthetett róla ilyesmit?

Szerencséjére csípett magának egy állást. Segédkönyvelő lett valami szalámigyárban. Buzgó hivatalnok volt, lelkiismeretes, pontos. A gyárban nem túlságosan szerették, de nem is gyűlölték túlságosan. Ennek következtében nem tették B-listára, nem is emeltek neki, soha. Reggeltől estig olyan fizetésért robotolt, melyet leírni is veszedelmes, mert néhány munkaadó még vérszemet kaphatna tőle.
Együtt lakott a feleségével, négy gyermekével – a következő évben tudniillik három fia mellé egy kislánya is született –, az anyjával, a napával meg a feleségének egy idősebb férfirokonával, egy hallgatag erdélyi menekülttel, kétszoba-konyhás budai lakásában. Ha számba vesszük, hogy összesen kilencen voltak, akkor a két szobát nemigen lehetett sokallni.

Állandó volt itt a gyermeksírás, a gyermekbetegség. A kézápoló kisasszony már régen nem a körmöket ápolta, hanem a köhögős csecsemőket.

Hogy a mosónő támogatta-e fiát vagy a fia a mosónőt, az olyan rejtély, melyet nem az én feladatom eldönteni. Weigl néni, aki mindig dicsérte Bercit, lassanként panaszkodni kezdett rá.

– Nem rossz fiú az, kérem – igazán nem lehet mondani, nem iszik az, nem kártyázik, nem dohányzik, ha hazajön a hivatalból, folyton otthon ül, minden a családja, de – tetszik tudni – egy kissé leleményesebb lehetne. Olyan teddide-teddoda ember, olyan tutyi-mutyi ember. Mindenki elébe vág, még a fiatalabbak is. Aztán újabban van egy bolondériája. Tessék elképzelni, a fejébe vette, hogy szerez magának egy motorcsónakot.
– Kicsoda? – kérdeztem.
– Hát a Berci.
– Berci? Minek neki a motorcsónak?
– Én is mindig azt kérdeztem tőle. Mondd, minek neked a motorcsónak? Mi a fenének neked az a megveszekedett motorcsónak? Éppen ilyen szegény prolinépnek való, mint mi. De ő éjjel-nappal azon spekulál, hogy neki motorcsónak kellene, motorcsónak. Ebben a nyomorúságos világban, kérném. Már mindenféle könyveket is hozatott. Azokat bújja. Az egész házat megbolondítja azzal az istenverte motorcsónakkal. Nagyságos úr, beszéljen vele.

Őszintén szólva, az én oldalamat is furdalni kezdte már a motorcsónak.
Bercit – amint említettem – régóta ismertem, tegeztem is, de nemigen tudtam, hogy mi lakozik benne. Beszélni is alig beszéltem vele. Voltaképp még a hangját se hallottam.
Időnként át szoktam vinni neki a kisfiam viseltes cipőit, kinőtt nadrágjait, ingecskéit. Egy este, kilenc után, ezen az ürügyön nyitottam be hozzájuk.

A család együtt ült, egy ernyőtlen villanykörte rikító fényében: Weigl néni, aztán Berci napa, egy tekintélyes, kövér asszonyság, akinek álláról, orráról különböző barna, szürke, fekete szemölcsök lógtak, aztán a felesége, aki varrogatott, aztán a hallgatag erdélyi menekült.

A gyermekek már mind aludtak. A kisleány a bölcsőben, a fiúk ketten az ágyban, átölelkezve, a legnagyobb fiú egy fiókban.

Berci cigarettákat töltött. Előtte az asztalon, újságpapírban vagy ezer, aranyhüvelyes cigaretta hevert. Ezeket napközben a hallgatag erdélyi menekült árusította, házról házra járva. Így tettek szert némi mellékjövedelemre.

Csak most vettem igazán szemügyre Bercit. Tisztán, szegényesen öltözködött, valami kopott, merev magánhivatalnok-úriassággal. Szakállát-bajuszát beretválta, de ez nemigen látszott meg rajta, mert azok közé tartozott, akiknek oly senyveteg a szőrzetük, hogy bőrük állandóan sima marad, mint a gyermekeké. Tartózkodó udvariassággal fogadott.

Határozottan zárkózott volt, hideg. Homlokán nem rosszindulatú, de fenyegető konokság merevedett. Csínján, rendkívül óvatosan igyekeztem érinteni a kényes kérdést: a motorcsónakot. De mihelyt közelébe jutottam, mintha darázsfészket bolygatnék meg, már kitört a vihar.

– Bolondéria – fakadt ki Weigl néni –, ez az ő bolondériája.

– Az – szólt a felesége, s máris kikapta zsebkendőjét. – Motorcsónakot akar, most, mikor mindnyájan koplalunk s a gyermekek, szegény gyermekei, rongyokban járnak. Igazán szégyen, gyalázat.

– Bolondéria – visszhangozta a napa is –, tiszta bolondéria. Manapság egy motorcsónak legalább ötezer aranykoronát kóstál.

Egyszerre beszéltek valamennyien, részint Bercinek, részint nekem. Csak a hallgatag erdélyi menekült maradt veszteg. Ő a cigarettákat rendezgette, számlálgatta némán.
Berci megvárta, míg a lárma elül kissé, aztán méltóságosan, majdnem ünnepélyesen így szólt:

– Először is jelzem szerényen, hogy mindnyájan tévedtek. Egy motorcsónak nem kerül ötezer aranykoronába. Ezért egy nyersolajfogyasztó Bolindert is kapni, izzó süveggyújtóval, vagy egy amerikai világmárkát, Evinrude-ot, vagy egy pompás német Lüsernt, sőt egy Oertz luxuskajütöt is nyolc hengerrel. De – jelzem szerényen – nekem nincs ilyesmire szükségem. Nekem pont elég egy oldalfalra fölszerelhető, kéthengeres, öt vagy hat lóerős benzinmotor. Ezt pedig – mint mindenki tudja – ma már részletfizetésre is adják akárhol, tizenkét hónapos törlesztésre.

Láttam, hogy az ügy komoly. Sokkal komolyabb, mint ahogy véltem. Főképp szaktudása, tájékozottsága kapott meg.

Árjegyzéket vett elő, elém teregette, s a dohányszemetes újságpapírra máris rajzolni kezdte az oldalfalra is fölszerelhető, kéthengeres, öt vagy hat lóerős benzinmotort. Amikor beszélt róla, szájában összecsordult a nyál, és csemcsegett.

Egy kissé elcsodálkoztam. Ismét igen tapintatosan puhatolódzni kezdtem, hogy mi lehet eredete ennek a titokzatos szenvedélynek? Kiderült, hogy a háborúban nem szolgált sem a tengerészetnél, sem a folyamőrségnél, hogy se fölmenő, se lemenő ági rokonai nem voltak hajósok, hogy eddig semmiféle sportot nem űzött, s még sohase ült motorcsónakon, és az egészet egyszerűen megáhította, de oly erősen, hogy nem akar, nem tud lemondani róla, semmi áron.
A kupaktanács, mely ezt az ügyet már számtalanszor megvitatta és elvetette, türelmetlenül hallgatta nyugodt kérdéseimet. Lépten-nyomon új patália zúdult fel.
– Szamárság – kiabált Weigl néni –, kár róla beszélni.

– Szamár vagy –  támadt rá a felesége is. – Igenis, az vagy. Nagy szamár vagy.

– Az ő külön szamársága – bólintgatott a napa.

Én – amennyire tőlem tellett – próbáltam megoltalmazni őt a sértések özönétől, lecsillapítani a puskaporos kedélyeket, s Berci felé fordulva higgadtan érveltem, az úgynevezett szókratészi rávezető módszert alkalmazva.

– Helyes, Berci – mondtam –, helyes. Tegyük föl, hogy már megvetted a motorcsónakot.

– Dehogyis veszi meg – tiltakozott Weigl néni fölháborodva.

– Csak föltesszük, kedves Weigl néni – magyaráztam. – Tegyük föl azt is, hogy már ki is fizetted a motorcsónakot.

– Már hogy fizette volna ki? – vágott szavamba a napa.

– Nem fizette ki – magyaráztam félreértett szavaimat -, csak föltesszük, hogy kifizette. Tehát föltéve, de meg nem engedve, hogy már megvetted és ki is fizetted a motorcsónakot, mit csinálnál vele, Berci?
– Hát – mondta a szemét lesütve és idegesen –, vezetném.
– Helyes. Hová vezetnéd?
– A Dunán – szólt vállát vonogatva. – Ott, ahol a többiek.
– Nagyon helyes. De milyen célzattal vezetnéd? – firtattam a család csöndes, kíváncsi helyeslése közben. – Vajon a vízbefúlókat, az öngyilkosokat akarnád kimenteni? Vagy teherárukat akarnál-e rajta szállítani, kirándulókat, esetleg egy majdan virágzó vállalat alapját megvetni? Vagy versenyezni akarnál-e, új európai versenyeredményt elérni?
– Dehogy – mondta Berci, alig látható, bosszús mosollyal.
– Helyes, Berci, ez is helyes. Szóval te puszta kedvtelésből, szenvedélyből vezetnéd a motorcsónakot?

Kérdésemre már nem felelt, csak fölállt, s végigmért, tetőtől talpig.
Ezzel nem törődtem, hanem tovább haladva érvelésemben, azt óhajtottam vele megértetni, hogy ez fölöttébb költséges szenvedély volna, s igen sok milliomost, főurat, bankárt ismerek, akiknek egyáltalán nincs motorcsónakjuk, sőt kötve hiszem, hogy egy négygyermekes, huszonhat esztendős hivatalnoknak manapság – itt, vagy a világ bármely táján – volna motorcsónakja. Szórakozottan figyelt rám, majd csak ennyit jegyzett meg, fölényesen, mély meggyőződéssel:
– Mégis gyönyörű.
– Mi gyönyörű? – érdeklődtem.
– Az, hogy valakinek van motorcsónakja.
Most a lárma a tetőfokát érte el. Mindenki összevissza kiabált, mindenki szidta Bercit, mint a bokrot. Még a hallgatag erdélyi menekült is kijött sodrából. Teljes erejéből az asztalra csapott, fölugrott, izgatottan le-föl járkált a szobában, kezét hátratéve.

– Tetszik látni? – ordította haragtól szikrázó szemmel. – Ez, kérem, nem normális. Ez, kérem, egyszerűen abnormális.

Közbelépésem tehát nem járt sok eredménnyel. Weigl néni, aki havonta mosott nálunk, megerősített ebbeli véleményemben. Berci gürcölt, nélkülözött, nem kellett neki se ruha, se mulatság, se mozi, csak a motorcsónakról ábrándozott, senki és semmi nem verhette ki fejéből.
Egy év múlva könyvelővé léptették elő. Aztán nemsokára meg is vette félrerakott pénzecskéjéből az oldalfalra is fölszerelhető, kéthengeres, hat lóerős benzinmotort „egy testi-lelki jóbarátjának kezességével”, tizenkét havi törlesztésre.

Berci ekkor töltötte be huszonnyolcadik évét. Itt kezdődik az a boldogság, melyhez foghatót eddig még nem láttam sehol. Mert azóta csakugyan boldog. Arca nyugodtabb, nyíltabb, nyájasabb, önérzetesebb, még értelmesebb is. Állandóan sugárzik valami túlvilági örömtől.

Amit akart, azt minden poklok, minden ármánykodások ellenére is megvalósította. Nincs semmije, de van motorcsónakja, egy pompás, kéthengeres, hat lóerős motorcsónakja.

Nyáron, minden évben, egész szabadságos hónapját a Dunán tölti. Szeldeli a hullámokat, versenyez a regattákkal, elhagyja a bécsi gőzhajót, röpül a víz sistergő taraján, előre-előre, egyedül, mert motorcsónakját félti, nem szívesen vesz rá idegent, még testi-lelki jóbarátját sem, mindig maga olajozza gyönyörű sárgaréz csapjait, mindig maga tisztogatja isteni szelepjeit.

Vezeti a motorcsónakot. Milyen ostoba is voltam, amikor azt tudakoltam tőle, hogy hová vezeti? Csak vezeti. A vágyai végtelenjébe vezeti.
Még késő ősszel, ködben, esőben is ott kalandozik a Dunán, szombaton s egész vasárnapon, s mihelyt kitavaszodik, siklik a hajnalban, az éjszakában hivatali órája előtt és után. Motorcsónakján egy szürke, de boldog, nagyon boldog magánhivatalnok ül.

Ha köhögnek és sírnak a gyermekei, arra gondol, hogy van neki egy motorcsónakja. Ha látja, hogy halántéka deresedik, hogy feje búbja kopaszodik, hogy felesége is vénül, csúnyul, savanyodik, ha otthon kenyérgond miatt nyafognak, ha édesanyja mosás után a derekát fájdítja, ha a napa különböző színű szemölcseit bibirkálja, ha a hallgatag erdélyi menekült zsarnokoskodik vele, és a cigarettaárusításból kifolyólag kínos pénzügyi viták támadnak, arra gondol, hogy neki van motorcsónakja. Ha mások lenézik és megvetik, ha a gyárban lüszter karvédővel bebugyolálva körmöl, ha unos-untalan eszébe hozzák, hogy ő senki és semmi, aki nem szoroz és nem oszt a társadalomban, csak hivatalában szorozhat és oszthat a rogyásig és meggebedésig, arra gondol, hogy van neki motorcsónakja, s azoknak, akik zsigerelik, kutyába se veszik, megrugdossák, nincs is motorcsónakjuk. Ha télen a Duna arasznyira befagy, s a hó egy méternyire födi el a jégkérget, ha sötétség takarja el még a híd pilléreit is, úgyhogy nem látni vizet sem, melyen olyan nagyszerű bolyongani, arra gondol, hogy semmi se tart örökké, márciusban megindul a zajlás, mindig és mindenütt csak arra gondol, hogy van neki motorcsónakja.

Évek óta figyelem, bámulom ezt a boldogságot, mely nem apad, nem csökken, hanem egyre növekszik. Ezt még a beteljesülés sem ölte meg. Ezért mertem megkockáztatni azt a véleményemet, hogy Weigl Berci boldog ember, talán a föld legboldogabb embere.

Az igazi boldogsághoz nem is kell sok: csak egy jó rögeszme kell hozzá, meg egy jó motorcsónak.

„Az ember mindent látó, mindent megvilágító nap, ha szeret.
De ha nem szeret, sötét lakás, amelyben füstös lámpás ég.”

– Hölderlin

Senki se legyen más, mint önmaga.

– Paracelsus

„A böjtölés a legjobb orvosság.”

– Paracelsus

„Az orvoslás tudománya a szívben gyökerezik. Akinek a szíve hamis, az orvosként is hamis, akinek a szíve igaz, az orvosként is igaz.”

–Paracelsus, Benedek István: Hügieia: Az európai orvostudomány története, c. könyvből

„Isten addig nem adott betegséget az emberre, amíg előbb a gyógynövényt, amely elmulasztja a betegséget, meg nem teremtette a Földön.”

– Paracelsus

„Nem az orvos hat a gyógyszerrel, hanem Isten, mint ahogy a gabonát is Ő növeszti, nem a földműves.”

– Paracelsus