Egy szentről az a hír járta, hogy minden este más fa alatt tér nyugovóra. Ním-fa ágával tisztogatta a fogát, s a folyó szolgált neki fürdőkádul. Mindig tiszta s ápolt volt, bár nagyon egyszerűen öltözködött. Összes vagyona két váltás ruha és egy bölcsek köve volt.

Egy nap egy anyagi javakra vágyó illető észrevette a szent szerencsekövét. Jól tudta, a szent egyszersmind tudós bölcs is, így nem kellett sok, hogy kitalálja, a szerencse kő nem lehet más, mint a csintámani, a legendás bölcsek köve! Más egyéb miatt észre sem vette volna a szentet, de a bölcsek köve fölkeltette a kíváncsiságát. A lelki bölcsesség csöppet sem érdekelte, de a bölcsek köve, az más! Ez a misztikus csodakő ugyanis roppant értékes, hiszen mondják, képes a vasat arannyá változtatni.
Mindent meghányt-vetett magában, amit csak a bölcsek kövéről hallott, s elhatározta, ha törik, ha szakad megszerzi a csodakövet. Éjjel volt már, s a szent békésen pihent, mikor emberünk lopva közeledett. Bár eléggé ügyefogyott volt, a követ mégis sikerült megkaparintania, aztán uzsgyi! Gyorsan eliszkolt. Szíve hevesen dobogott, gondolatai pedig az újonnan feltárulkozó mesés lehetőségek körül kalandoztak. Mikor aztán biztos helyre ért, markába szorította a követ, s elszenderült.
Reggel azonban elgondolkodott az éjszaka történteken. Visszatekintve úgy tűnt, mintha a szent nem is aludt volna, mikor a közelébe lopózott. S ha nem aludt, akkor bizonyára hallotta a lábdobogást, amint eliramlott. Minél tovább töprengett, annál inkább érlelődött benne a bizonyosság: a szent ébren volt! „Jól tudta, hogy a követ keresem nála, de nem szólt egy szót sem.” Gondolatai olyannyira lefoglalták, hogy az aranycsinálással már nem is törődött. Mindenképpen a végére akart járni, miért nem akadályozta meg a szent a tolvajlásban? Talán nem is törődött a csodakővel? Talán még ennél is drágább kincse volna?
A kíváncsiság visszakényszerítette a szenthez.
– Én voltam az, aki a múlt éjjel ellopta a csodakövet! – vallotta be.
– Óh, hogyne, tudom jól. S most szeretnéd megtudni, miért nem izgat a csodakő sorsa, mi lehet még ennél is értékesebb? Minek tartogattam a követ, ha nem vigyáztam rá? Kíváncsi vagy, igaz?
– Nagyon is, ne csigázz tovább!
– Nos, a kő valóban csodát művelt! – kiáltott fel a szent. – Legyen hát a tiéd, őrizd, amíg nem jön egy újabb tolvaj, hogy elvegye tőled. Tudd meg, hajdanán magam is olyan voltam, mint te. Korábban ez a kő egy régen elhalálozott szent tulajdonában volt. Tőle loptam, te pedig éntőlem oroztad el. Legyen hát a tiéd! Bár óhajod teljesült, s a bölcsek köve a birtokodban van, most mégsem akarsz aranyat csinálni. Másképp lettél gazdaggá. Meglásd, mától fogva egyre inkább erősödik vágyad a lelki dolgok iránt, s az anyagi sóvárgás rozsdás vasdarabjai helyett a lelki érdeklődés aranykincseivel leszel gazdagabb. Elvégre ezért hívják a csodakövet a „bölcsek kövének”!

Boldogságfalvi történet

Egyszer egy afrikai bennszülött koponyát talált az erdőben, s meglepetésében hangosan felkiáltott:

– Hát ez meg mit keres itt?!
– Arra vártam, hogy végre valaki megleljen! – válaszolt legnagyobb megrökönyödésére a koponya.
– Micsoda, tudsz beszélni? – ámult el bennszülöttünk.
– Az még nem nagy dolog, beszélni könnyű, ám …
Bennszülöttünk meg se várta, hogy a koponya befejezze mondatát, nyomban felkapta, már talpalt is a törzsfőnök kunyhója felé.
– Drága kincset hoztam a törzsfőnöknek! – mondta sürgetőleg.
– Most nem ér rá! – hangzott az őr mogorva válasza.
– Azonnal engedj be. Fontos a közlendőm!
Az őr végre engedett, s bennszülöttünk a törzsfőnök színe elé járulhatott. Nyomban ráparancsolt a koponyára:
– Beszélj! – ám a koponya néma maradt. Többször is megpróbálta beszédre bírni, ám mindhiába.
– Dobjátok ki a mihasznát! – szólt a törzsfő. – Haszontalanságokkal megzavart, büntessétek meg!
Az őrök fülön csípték emberünket, elporolták a nadrágját, majd kilódították. Amikor már messzebb járt, a koponya sajnálkozva fölsóhajtott:
– Milyen kár!
– Ördögadta! Hát mégiscsak tudsz te beszélni! Miért nem szóltál a törzsfő előtt?
– Éppen ezt akartam neked elmagyarázni az erdőben, de te félbeszakítottál. Beszélni – láthatod – nem nagy dolog. Erre bárki képes. A nagy dolog az, ha az embernek értelmes mondanivalója is van!
Boldogságfalvi történet

Csang, az egyszerű kínai paraszt már sok embert látott meghalni. Nagyon félt, hogy egyszer őt is utoléri minden élőlény végzete, ezért töprengeni kezdett:

– Vajon hová is bújhatnék a Halál elől? megvan! Itt az udvaron az a magányos kút. Ha belebújok, talán ott nem lel rám a Halál.
Le is ereszkedett a vödröt tartó kötélen, de még el sem helyezkedett, amikor rémülten meglátta a kút fenekén lapuló szörnyűséges sárkányt. Olyan félelmetes volt, mintha csak a gyermekkorában hallott elbeszélésekből kelt volna életre, a kínai öregek régi történeteiből. Menekülni akarván felpillantott, de egy mérges kígyót vett észre, amely lassú mozgással felé közeledett. S mindez még nem volt elég, látta, hogy a kötelet, melybe kapaszkodott, egy kisegér rágcsálja szorgalmasan. Riadt tekintete ekkor fedezett fel a kút oldalán egy vadméhek által elhagyott odút.
– Óh, de jó lenne megkóstolni azt a finom mézet, biztosan rendkívül ízletes és édes! – sóhajtotta.
Így aztán minden halálos veszedelemről megfeledkezve nyalogatni kezdte a mézet, de a kút már elnyelte hangját, amint felkiáltott.
– Jaj, de finoooom…

Boldogságfalvi történet

Élt egyszer a Gódávari folyó partján elterülő Pratisthána földjén egy nagy király. Neve Vikramáditja, azaz Vitézség Napja volt. Vikramáditja uralkodása idején minden ember élete boldogságban telt. A brámnanák (papok) szorgosan végezték a hat szertartást, az asszonyok hűségesek voltak férjeikhez, az emberek száz évig éltek, a földben minden jó megtermett, az emberek féltek a bűntől, minden élőlényhez irgalmasok voltak, az erényest és bölcset tisztelték, a becsületest megjutalmazták. Így éltek a birodalomban.

Történt egyszer, hogy Vikramáditja király a tanácsadóival és fő embereivel beszélgetett. Azon vitatkoztak, hogy egy királynak melyek az erényei, amelyekért a népe szereti. Az egyik ezt mondott, a másik azt. Volt, aki a király bölcsességét hangsúlyozta, volt, aki az igazságosságát, olyan is akadt, aki a nagylelkűségét emlegette, de megegyezni nem tudtak. Csak a király legöregebb tanácsadója hallgatott, kinek Dharmapála, azaz Igazság Őre volt a neve. Bosszantotta a sok értelem nélküli fecsegés. A királynak is feltűnt Dharmapála hallgatása és megszólította:
– Mondd Dharmapála, miért hallgatsz, talán valami gond nyomja a lelkedet? Szólj, és nem fogsz csalódni a nagylelkűségemben.
– Ó, igazak ura, minden uralkodók koronájának gyöngyszeme, szükségben szenvedők kívánság teljesítő csodafája, Vikramáditja király. Nincs hozzád fogható a nagylelkűségben, igazságosságban, bölcsességben. A néped bár tisztel téged, mégsem adna neked magától egy csészényi tejet sem.
Vikramáditja király szíve haraggal telt meg. Tömlöcbe vetette Dharmapálát. De Vikramáditja király igazságossága legendás volt. Nem sokkal később már bánta hirtelenségét, és felmerült benne a gyanú, hogy talán igaz, amit Dharmapála mondott. Maga elé hozatta tanácsadóját, és így szólt:
– Dharmapála, régi és bölcs tanácsadóm vagy. Szavad még sohasem volt hazugság, mindig igazul és jámborul beszéltél. Ha be tudod bizonyítani igazadat, szabad lehetsz újra, de ha nem, a tömlöcben töltöd életed hátralevő részét.
Dharmapála, a bölcs nyugodtan válaszolt:
– Igazság kútfője, bölcsesség talpköve, Vikramáditja király! Bár öreg, de igaz és hű szolgád vagyok, nem csaltalak meg soha. Tégy hát próbát. Állíttass a piactérre hatalmas edényeket, és hirdesd ki, hogy minden alattvalód, aki téged szeret nagylelkűség forrása, éjszaka szeretete jeléül egy csésze tejet öntsön bele.
Így is történt. Az edényeket felállították, és a király kérését kihirdették. Másnap Vikramáditja király és Dharmapála kora reggel elindult a piactérre. Odaértek az első edényhez.
Belenéztek és – Visnu adj erőt! – látták, hogy abban kristálytiszta víz van. Mennek a következőhöz, abban is. A harmadikhoz, a negyedikhez, így sorban mindhez, de mindben víz volt. Vikramáditja elkeseredett, szomorúan indult vissza a palotába. Kiadta a parancsot Dharmapála jogaiba való visszahelyezésére, majd így szólt:
– Ó, Dharmapála, hát ennyire nem becsülnek engem az alattvalóim?
– Királyok királya, ellenség fenyítője, Vikramáditja király. Bocsáss meg a Te hű alattvalódnak ezért a tréfáért. A néped szeret téged, de az emberi természet bonyolult. Minden ember azt gondolta, hogy abban a sok tejben az ő egy csésze vize nem tűnik fel. Mindet csak a kapzsiság kerítette a hatalmába, hisz melyik ember ad magától ingyen minden ellenszolgáltatás nélkül bármit is?
Vikramáditja király szívébe béke költözött. Selymet, drágaköveket és egyéb drágaságokat küldetett Dharmapálának, valamint megadatott neki minden tiszteletet. Dharmapála a drágaságokat szétosztotta a rászorulók között, és azok áldották a nagylelkűségét.

– Boldogságfalvi történet

A régi időkben egy király egy nagy sziklát rakatott az útra. Aztán elrejtőzött, és figyelte, hogy vajon bárki is elmozdítja-e a sziklát.
A király leggazdagabb kereskedői és udvaroncai jöttek arra, és egyszerűen csak megkerülték a sziklát. Sokan a királyt okolták, hogy miatta nem járhatóak jól az utak, azonban egyikük sem tett semmit annak érdekében, hogy a kő elkerüljön az útból.
Aztán jött egy paraszt, aki zöldségeket cipelt. Amikor a szikla közelébe ért, a paraszt letette a terhét, és megpróbálta elgurítani a követ az út szélére. Hosszadalmas lökdösődés és erőfeszítés után sikerrel járt. Miután a paraszt magára vette ismét a terhét, észrevette, hogy egy erszény hever ott, ahol a nagy kő állt.
Az erszényben sok aranyérme lapult, és tartalmazott egy kis cédulát is, amelyen az állt, hogy az arany a királytól van, és azt illeti, aki a követ elgurította az útról. A paraszt megtanulta azt, amit sokunk sosem fog megérteni:
Minden akadály egy lehetőséget biztosít arra, hogy a helyzetünkön javítsunk.

– Boldogságfalvai történet

Egyszer egy misztikus hatalommal rendelkező bölcs tanítványával vándorútra indult, s útja során különféle emberekkel találkozott. Mindenkinek mondott egy titokzatos értelmű mondatot, melyet később meg is magyarázott.
Először egy herceggel ismerkedett meg, egy király fiával, és megáldotta őt:
– Kedves hercegem, élj örökké!
Ezután egy jógival hozta össze a sors, aki mindenféle lemondást végzett annak reményében, hogy ezáltal elérje a legfelsőbb célt, Így fordult hozzá:
– Halj meg azonnal!
Azután folytatta vándorútját, mígnem egy jóságos, Istent szeretettel szolgáló asszonnyal találkozott, neki a következőt mondta:
– Mindegy, hogy élsz vagy meghalsz.
Végül látott egy vadászt, aki számtalan állatot megölt már. A bölcs szomorúan e szavakat intézte hozzá:
– Ne is élj, ne is halj!
A tanítvány szerényen tudakozódni kezdett, a mondatok jelentése felől faggatta mesterét, aki szépen elmagyarázta neki:
– Akik túlságosan hajlanak az érzéki élvezetre, s elmerülnek az érzékkielégítésben, azok nem akarnak meghalni. A gazdag embereknek (mint a herceg is) általában van elég pénzük, de csak amíg élnek, addig élvezhetik az életet, haláluk után pedig nekik is felelniük kell tetteikért.
A jógi szigorú lemondásokkal és vezeklésekkel teli életet élt, hogy visszatérhessen Istenhez, ezért mondtam neki, hogy haljon meg azonnal, így nem kell tovább folytatnia küzdelmét. Komoly áldozatai jutalmául megszülethet egy olyan családban, ahol jó eséllyel folytathatja jámbor életét, a másokért való áldozatos élete révén pedig meg fog tisztulni.
A szentéletű asszonynak mindegy, hogy él vagy meghal, hiszen életében és a halála után is az Urat szolgálja, s minden élőlény javáért cselekszik. Egy szent életű ember szemében nincs különbség jelenlegi élete és a következő között, mert mindkét esetben boldogan él.
A vadász élete és halála is rendkívül szörnyű, mivel ártatlan állatokat öl. Ezért mondtam neki, hogy ne is éljen, hiszen csak értelmetlen, bűnös cselekedeteket hajt végre, de félhet a haláltól is, hiszen komoly visszahatások fogják érni elkövetett tettei miatt.