Kaptár

Religioterápia – Biblioterápia – Filoterápia

Kirándulás

Egy apa és fia kirándultak a hegyekben.
Hirtelen lezuhant a fiú, megütötte magát, majd feljajdult:
– Ááááááááááááááááá! Meglepetésére a visszhang így válaszolt neki valahonnan a hegyekből:
– Ááááááááááááááááá! – Kíváncsian így kiáltott:
– Ki vagy te? – Ki vagy te? – hangzott a válasz.
– Csodállak! – jelentette ki. – Csodállak! – felelte a hang.
– Gyáva! – dühödt fel a válaszon. – Gyáva! – szólt a felelet. A fiú az apjára tekintett.
– Mi történik? – faggatta. Az apja csak mosolygott. – Fiam, figyelj most. – mondta.
– Bajnok vagy! – ordította. – Bajnok vagy! – kontrázott a hang.
– Az emberek VISSZHANGNAK hívják, valójában azonban ez az ÉLET. Mindent visszaad, amit teszel vagy mondasz. Az életünk pusztán a tetteink visszatükröződése. Ha azt szeretnéd, több szeretet lakozzon a világban, teremts több szeretetet a szívedben. Ha azt szeretnéd, a csapatod ügyesebb legyen, válj te ügyesebbé. Ez a kapcsolat mindenre áll, minden élethelyzetre. Az élettől mindent visszakapsz, amit te adtál.

AZ ÉLETED NEM PUSZTA VÉLETLEN, HANEM A TE TÜKÖRKÉPED!

Boldogságfalvi történet

Becsület

A jómódú gazda, és a szegény ember üzletet kötött.
A gazda minden héten ad két kiló túrót a szegény embernek, aki pedig viszonzásul két kiló összegyűjtött mézet ad…
Ment az üzlet rendben jó ideig, amíg egyszer csak a gazda arra gondolt, hogy bizony nem minden ember tisztességes, és meg kellene mérni amit, kap. Mikor legközelebb vitte a túrót, és néhány perc múlva megkapta a  mézet, azt hazavitte, és a pontos mérlegén megmérte – hát csak másfél kiló volt!
Felháborodva ment a szegény emberhez és indulatosan a szemére vetette, hogy becsapta őt.  A szegény ember lehajtotta fejét és így szólt:- Nagyon sajnálom, hogy így történt, de én nagyon szegény ember vagyok. Egy kétserpenyősmérleget még tudtam szerezni, de súlyokra már nem volt pénzem. Így hát amikor megkaptam magától a túrót és kivittem a kamrába, rátettem a mérleg serpenyőjére, és a másik serpenyőbe kimértem az azonos súlyú mézet. A gazdag roppant módon elszégyellte magát és hazament.

Boldogságfalvi történet

Tegnapi étel

Volt egyszer egy gazdag, sikeres kereskedő, aki régen megözvegyült már. Bölcs menye igen jól értett a ház körüli teendőkhöz, büszke is volt rá. Egyszer a verandán ebédelt, amikor egy szerzetes tért be hozzá, és ételt koldult tőle. A kereskedő ügyet sem vetett rá, mert sosem szokott adományozni az ilyen jött-menteknek. A szerzetes ismét megkérte, adjon neki alamizsnát, de válaszra sem méltatta. A menye udvariasan így szólt: – Kedves babaji, menj a szomszédba, mert az apósom maga is a tegnapi ételét költi el, nem fog tudni neked adni semmit sem. 

A szerzetes értett a szóból, így továbbállt. Amint a kereskedő meghallotta, mit mondott a lány, nagyon mérges lett rá, mivel ő volt a falu leggazdagabb embere – miért a tegnapi ételt enné hát? A lánynak biztosan elment az esze – gondolta. Mivel nagyon büszke volt a lány bölcsességére, ezért a düh annál jobban hatalmába kerítette. Hogy is nem vette észre, hogy a lány bolond? A falusi bíróság elé járult, és a lány apját arról értesítette, hogy a menyének elment az esze, ezért a fia felbontja a házasságot.

Ahogy az emberek a bíróságon összegyűltek, elmondta, mi történt, és igazságszolgáltatást követelt, hogy a fia házasságát bontsák fel. A lány apja is jelen volt, és felszólalt: – Ismerem a lányomat, és elég bölcs ahhoz, hogy ne mondjon értelmetlen dolgokat, ha nem is fogom fel értelmüket. Ezért azt kérem, hadd jöhessen ide és magyarázza meg, miért mondta, amit mondott. Oktalanság anélkül dönteni, hogy meghallgattuk volna őt is.

A bíróság egyetértett, mire a lány így felelt: – Úgy értettem, hogy a kereskedő sok jámbor tettet hajtott végre előző életében, ezért kapta ezeket a csodálatos áldásokat ISTENTŐL, amelyeket most élvez, ilyen értelemben tehát a tegnap megkeresett kenyerét eszi. Ebben az életében azonban nem büszkélkedhet semmilyen jó cselekedettel, csak saját magának keresi a pénzt. Nagyon szeretem őt és azt kívánom, bárcsak mindig élvezhetné ezeket az áldásokat. Fel akartam tárni előtte az igazságot, ezért mondtam azt, amit mondtam. Tudtam, hogy dühös lesz és magyarázatot követel tőlem, s akkor talán képes leszek elmondani neki, amit szerettem volna.

A kereskedő felfogta a szavak valódi értelmét, és nagyon elszégyellte magát, hogy a menyét a bíróság elé hívatta, ezért bocsánatot kért, és elkezdett másokkal jót tenni.

Általános jelenség, hogy az emberek csak saját jelenlegi áldásaikat élvezik, vagy alacsonyabb rendűnek érzik magukat, mert másoknak több tulajdonuk van, mint nekik. Az emberek mindig azon tűnődnek, másoknak miért van több vagyona, miért okosabbak, és elfelejtik, hogy mindent magunknak köszönhetnek. Bármit kapjunk, együnk vagy tegyünk is, az visszaköszön a jövőben, legyen az anyagi vagy lelki kincs.

Az emberek tehát jelenlegi helyzetüket élvezik, kinevetnek másokat, mert nem olyan okosak, nincs annyi pénzük és miegymásuk, még lelki helyzetüket is élvezik, elfelejtik azonban, hogy ha a jelenben nem munkálkodnak, jelenlegi kincsük szép lassan elfogy.

A holnapért kell dolgoznunk, miközben a jelent élvezzük.

Boldogságfalvi történet

Beszélgetés

„Amikor elkezdünk beszélgetni az megteremti a lehetőséget, hogy én a „másik” lehessek a másiknak. A beszélgetésben az embernek le kell tennie a fegyvereit és a páncélzatát, vége a harcnak és a védekezésnek; exponálom minden meggyőződésemet és minden meggyőződés megkérdőjeleződik. Teljesen kinyílok a meglepetésekre, a vádakra, a kritikára, reszkírozok mindent, amiben eddig hittem. Ez a beszélgetés.”

– Feldmár András: Szociális Interperszonális Fenomenológiai jegyzetek

A révész és a filozófus

Rossz idő közelgett, az égen északról sötét felhők gomolyognak, de a nap még rásütött a révészre, akit megszólított a híres filozófus:
– Mennyi idő alatt viszel át a túlpartra?
– A csónakos így válaszolt: – Talán fél óra, netán kicsivel több vagy kevesebb. A széltől és az áramlástól függ… Jön a vihar, meg kellene várni míg elhalad. Veszélyes, nagyon veszélyes, uram!
– No csak siess – utasította a nagy hírű filozófus, aki földesúrhoz volt hivatalos.Jó beszélője volt a nagy filozófusnak, megszokta a szót, általában körülvették tanítványai, hódolói, akiket tanított és melengetett a nagy gondolataival.
– Ismered a szent írásokat, atyafi?
– A csónakos válaszolt: – Hogy én, uram? Hiszen olvasni is alig tudok…
– Azt látom! És mi a véleményed a szolipszizmusról?
– A révész ekképpen felelt: – Az mi? Még életemben nem hallottam róla…, uram.– Hogy sajnállak téged, és minden hozzád hasonló buta, együgyű embert! Filozófiai ismeretek híján értelmetlenül telt el a fél életetek!
– Igen, uram, mi tanulatlan emberek nagyon szerencsétlenek vagyunk! – volt a válasz.
– Logikáról hallottál-e, az Üdvtanról? Vagy a ….
– egyszerre csak kitört a vihar, heves forgószél kerekedett és leszakadt az ég. A ladik – a csónakos minden erőfeszítése ellenére – csak úgy hánykolódott a bőgő szélben.
– De,uram, hadd kérdezzem meg, tudsz-e úszni? – kérdezte a csónakos.
– Nem én! – No akkor, uram, értelmetlenül telt el az egész életed – válaszolt a révész a legcsekélyebb irónia nélkül, annál több aggodalommal.A csónak egyszerre felborult, a révész erős karcsapásokkal a partra úszott, míg a bölcs a nagyszerű filozófiai műveltségével együtt eltűnt a tajtékokban.

 

Boldogságfalvi történet

A szikla

Éjszaka volt. Az ember a kunyhójában aludt, mikor hirtelen fény töltötte be a szobát és megjelent Isten. Az Úr azt mondta neki, hogy el kell végeznie egy feladatot, és odavezette egy hatalmas sziklához, ami a kunyhóval szemközt volt. Az Úr elmagyarázta az embernek, hogy a hatalmas sziklát teljes erejéből kell tolnia. Így hát az ember ezt tette nap mint nap. Több éven keresztül reggeltől estig küszködött a kővel, nekifeszült a hátával, a vállával a nagy szikla hideg felszínének, és teljes erejéből nyomta. Minden este kimerülve és fájó tagokkal tért vissza a kunyhójába. Úgy érezte, hogy az egész napja hiábavaló volt.
Ahogy az ember elbizonytalanodott, a Sátán elhatározta, hogy színre lép és gondolatot ültet el az ember agyában, hogy „Hosszú ideje napról napra kínlódsz azzal a sziklával és az mégsem mozdult meg.” Sikerült azt a benyomást keltenie benne, hogy a feladat lehetetlen és felsült vele. Ez a gondolat teljesen elbizonytalanította és elcsüggesztette őt.
– Miért töröd magad ezért? – kérdezte a Sátán. – Felesleges annyi időt rászánnod. Csak éppen, hogy told egy kicsit, az is elég lesz.Ez volt az, amit az elcsüggedt ember is tervezett, de elhatározta, hogy előtte imádságban az Úr elé viszi ezeket a zaklatott gondolatokat.
– Uram – mondta – hosszú ideje fáradozom és keményen szolgállak téged, minden erőmet latba vetve, ahogyan kérted. De még mostanra sem sikerült elérnem, hogy a kő akárcsak egy fél millimétert is mozduljon. Mit csinálok rosszul? Miért nem tudom teljesíteni a feladatot?
Az Úr könyörületesen válaszolt: – Barátom, én arra kértelek, hogy szolgálj engem, amit te elfogadtál. Azt mondtam, az a feladatod, hogy nyomd azt a követ teljes erődből, amit meg is cselekedtél. Én egyszer sem mondtam neked, hogy azt el kell tolnod. Neked csak annyi volt a dolgod, hogy nyomd a sziklát. Most pedig hozzám jössz, mert úgy gondolod, hogy feleslegesen vesztegetted az idődet és az erődet. De ez igazán így van? Nézz csak magadra! A karod erős és izmos, a hátad kigyúrt és barna, a kezeden bőrkeményedés van az állandó erőlködéstől, a lábad masszív és kemény lett. Az ellenállás megerősített és most sokkal többre vagy képes, mint eddig. Igaz, hogy nem mozdítottad meg a követ, de én csak azt kértem, hogy engedelmeskedj és nyomd azt teljes erődből, hogy gyakorold a hitedet és bízz az én bölcsességemben. Ezt te meg is tetted. Most akkor, barátom, elmozdítom a követ.
Sokszor, mikor Isten szavát halljuk, hajlamosak vagyunk arra, hogy a saját eszünkkel próbáljuk megfejteni, mit is szeretne tőlünk. Pedig ilyenkor Isten csak engedelmességet akar és azt, hogy higgyünk Benne. Vagyis gyakorold a hitet, amely hegyeket mozdít el, de ne felejtsd, hogy Isten az, aki a hegyet elmozdítja.
Boldogságfalvi történet

A jel (Bruno Ferrero nyomán)

Vajon hányan keresik a megbocsátás jelét, amit neked kell kitenned? Ne késlekedj!
A fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő ült le a mellette lévő ülésre. Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú váratlanul így szólt:
– Két évig börtöben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok hazafelé?
Áradt belőle a szó, elmesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben, és azt is tudta, hogy túl tudatlannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki.
Mivel választ egyetlen levelére sem kapott, a végén már ő a sem írt nekik. Ám a szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük. Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik.
Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt halad el. A ház előtt, ahol felnevelkedett, és ahol még most is élnek szülei. A szüleinek megírta, hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük. Olyan jelet, amit jól lehet látni az autóbuszból. Jelezzék, ha még visszafogadnák: kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára. Ha ezt a jelet nem látja, nem száll le az autóbuszról, és örökre távozni fog az életükből.
Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el. Nem mert az ablakon kinézni. Biztos volt benne, hogy az almafán nem lesz szalag. Útitársa, végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:
– Cseréljünk helyet. Majd én figyelek az ablakból.
Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta az almafát. Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a fiatalember vállát:
– Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.
Vajon hányan lesik a te almafádat, keresik a megbocsájtás kis jelét rajta? Ne halogasd, menj, és tűzd ki rá!!
Állatokhoz hasonlítunk, amikor ölünk.
Emberekhez hasonlítunk, amikor ítélünk.
Istenhez hasonlítunk, amikor megbocsátunk.

Gondolatod „valóságot” teremt

Volt egyszer egy szegény ember, aki gondterhelten bandukolt az erdő szélén. Amikor elfáradt, leült pihenni, és a hátát egy fának támasztotta. Ekkor még nem tudta, milyen fát választott. Különös, mágikus fa volt ez. Olyan fa, ami minden kívánságát teljesít.

A vándor először arra gondolt, milyen jó lenne most egy pohár víz. Hirtelen azon vette észre magát, hogy egy pohár kristálytiszta víz van a kezében. Meglepetten nézte, vizsgálgatta, még meg is szagolta. Végül úgy döntött, hogy nem lehet veszélyes, és megitta.
Aztán megéhezett, és valami ennivalót kívánt. Az étel ugyanolyan hirtelen és bámulatos módon jelent meg előtte, mint a víz.

„Úgy látszik, teljesülnek a kívánságaim!” – gondolta meglepetten.
Most már hangosan mondta ki:
„Akkor hát szeretnék egy gyönyörű házat!”
Az előtte lévő völgyben megjelent a ház. Arcán széles mosollyal szolgákat kívánt, akik a háznak gondját viseljék.
Amint ezek is megjelentek, úgy érezte, hihetetlen erővel áldotta meg az Úr.

Kívánt hát magának egy gyönyörű szép és rendkívül intelligens asszonyt, akivel szerencséjét megoszthatja.

Amikor ez is valóra vált, meglepődve szólt a nőhöz:
„Várj csak egy kicsit! Mi történik itt? Nekem nincs ilyen szerencsém! Ez velem nem történhet meg!”

Abban a pillanatban, hogy ezeket a szavakat kimondta, minden eltűnt.
„Tudtam” – mondta, és megrázta a fejét.
Azután felállt, és gondterhelten bandukolt tovább az erdő szélén.

 

Bodogságfalvai történet

Indián tanítás a vadlovakról

Az indiánok – akik úgy ismerik az állatok lelkét, mint a sajátjukat – azt mondják, hogy nem “betörni” kell a vadlovakat, ahogy azt a nyugati emberektől, látták, hanem meggyőzni őket arról, hogy a szelídség az ő igazi, boldog lelkiállapotuk. Ehhez szeretet kell, melyet az állat tévedhetetlenül megérez. A szeretetnek pedig – így mondják az indiánok – kétféle ereje van. Az egyik az Erély (szigort is írhatnék, de a magyar “erő”-ből képzett “erély” jobb szó), a másik a Gyengédség. Ha ez a kettő megvan az indiánban, lova s a vele való kapcsolata harmonikus lesz.

Először kipányvázzák a vadlovat, s az így keményen őrzött állatot a harcos lassan közelíti meg. “Lónyelven” beszél hozzá. Hogy mit mond ilyenkor, kettőjük titka. Csak annyit hallani belőle, hogy: hóóóó… hóóó… hóóóóó… hóóó… A gondolat a lényeg nem a szó. “Hó… hóóóó… hóóó…” Ez lefordíthatatlan. De a ló érti. Amikor lassan megnyugszik, a harcos egy vékony bőrszíjat kanyarít az orra, a nyaka és a füle köré, s ezt roppant erősen tartja. Innen kezdve az állattól függ, hogy laza-e vagy feszül. Ha ellenszegül: feszül, ha odaadó: laza.
Ez a szeretet az Erély nyelvén. “Te döntesz, nem én!” – üzeni. Ha lázadsz, fáj, ha megadó vagy, jó lesz neked. Az Erély nem tévesztendő össze az erőszakkal: az erőszak rabszolgákat csinál, mert önző és szeretetlen, az Erély társakat, barátokat nevel. Az erőszak a lealjasítás, az Erély a megnemesítés eszköze. A ló ezt érti. Mi nem. Mi azt hisszük, a szeretet lágy, puha, mindent megengedő, elomló, gyenge. Tévedés! Ez csak az egyik oldala. A másik – amit nem ismerünk – az erő. A szeretet ereje. Ez legyőzhetetlen és nagyon kemény lehet.
Innen kezdve már nem kell pányva – a ló az ember kezében van. Ezután végigsimogatja a remegő ló fejét, homlokától az orráig. Az orránál hosszan tartja a kezét, hogy a szagához hozzászokjon. Aztán a bal oldalát simítja végig, majd a jobb oldalát, majd lassan a lábait – vagyis a legveszélyesebb részét. A máskor vadul rugdalózó lábak simogatása döntő: a ló érzi, hogy nem félnek tőle, mert nincs benne félnivaló. “Nem bánthatsz, mert szeretlek!” – üzeni ilyenkor az emberi tenyér.

Aztán lassan ráfekszik a ló hátára az indián. Kezdetben csak úgy, hogy a lába még a földet éri, aztán lassan… egészen lassan följebb-följebb kúszik. Végül elfoglalja helyét a ló hátán. Ekkor már uralja a lovat. Aki ezentúl gazdájának hű társa lesz. És azt üzeni, néma gondolatával: “ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd, gazdám!”. Ez az önnevelés, de a nevelés folyamata is.
Ha csak az Erély működik – így tanítják az indiánok -, a lóból eltűnik ugyan a vadság, de sohasem lesz szabad. Rabszolga ló lesz belőle. Dacos, törött lelkű, rosszkedvű lény.Nem barát, akivel beszélgetni lehet, hanem riadt jobbágy, lelketlen robotgép. Ha pedig csak a Gyengédség neveli, az állat uralhatatlan marad. Önfejű és fékezhetetlen. Az történik, amit ő akar, visszaél a jósággal.
Azt is mondják még, ha az indiánból bármelyik erő hiányzik, akár a Gyengédség, akár a szeretet- ereje, az azt jelenti, hogy nem tud szeretni igazán. Vagy mondjuk így: nem tud jól szeretni. És ezt a ló nem csak “érzi”, tudja is. A lovak többet tudnak a szeretetről, mint mi – mondják az indiánok. Azt is tudják például, ha a harcos így megszelídítette, ezentúl együtt él, együtt harcol, s néha együtt is hal meg vele.Barátommá tenni valakit ugyanis azt jelenti, hogy én is odaadom magamat neki, teljesen. Figyelek rá.
– Attila Fehér Táltosa Dobkör
Boldogságfalvi történet

Mire való a csönd?

A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle:
– Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?
A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyűjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben oda szólt a látogatóknak:
– Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?
Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:
Nem látunk semmit – mondták kisvártatva.
A remete abba hagyta a vízmerést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek.
– Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?
A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:
– Saját arcunkat látjuk a kútban!
– Bizony, amíg zavartam a vizet – mondta a remete –, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.
A látogatók megértették a remete tanítását.

Boldogságfalvi történet