Volt egyszer, hogy egy fiúcska elindult iskolába. Ő kicsi volt, és az iskola óriásinak tűnt számára. Mikor azonban látta, hogy osztályának bejárata egyenesen az udvarról nyílik, boldogság töltötte el. Az iskola már nem tűnt olyannyira hatalmasnak, mint amikor először megpillantotta.
Reggel van, becsöngettek. Kisfiúnk már a padban ül, kíváncsian. A tanító néni így szólt a gyerekekhez:
– Ma rajzolni fogunk.
– Nagyszerű – gondolta magában a kisfiú, mert imádott rajzolni. Már rengeteg dolgot tudott rajzolni – oroszlánokat, tigriseket, csibéket és teheneket, hajókat és vonatokat. Előkotorta színes ceruzáit és nekilátott. Képzelőereje szárnyára kapta és ő engedett neki. A tanítónő hangjára eszmélt fel:
– Várjatok! Most virágokat fogunk rajzolni.
– Pompás! – örvendett magában a fiúcska, mert imádott virágokat rajzolni. Már kerekedtek is papírlapján a piros, narancs és kék szirmok, pompáztak a színes virágok, mikor újra megrezzent tanítója hangjára:
– Várjatok! Megmutatom nektek, hogyan kell rajzolni – és egy piros virágot rajzolt, zöld szárral. – Most kezdhetitek.
A kisfiú a táblára nézett, majd saját virágaira. Szebbnek találta őket annál, mint amit a tanító néni rajzolt. Szótlanul megfordította lapját és rajzolt egy piros virágot, zöld szárral.
Reggel van, becsöngettek. Új nap, a régi lelkesedés. Kis barátunk a padban ül, ugyanaz az érdeklődés ül tekintetében.
– Ma gyurmázni fogunk! – szólt a tanítónő, mire a kisfiú ujjongott magában. – Csodás! Hisz imádok gyurmázni! Kígyókat, hóembert, elefántot, teherautót képzelt el magában. Elkezdte hát gyúrni, formálni, keze melegével alakítani az agyagot, mire a tanítónő újabb utasítást adott nekik:
– Várjatok, még nem álltok készen! Megmutatom, hogyan csináljatok tányért – és egy mélytányért készített. – Most pedig nekifoghattok. A kisfiú a mélytányérra nézett, majd az előtte fekvő állatokra, kisautóra. Jobban tetszettek neki. Szó nélkül mindet nagy golyóba gyúrta és egy nagy, mélytányért formált belőlük. Olyat, mint a tanító nénié.
A kisfiú hamarosan megtanult várni az utasításra, szófogadóan követni a tanító parancsait. Többé már semmit sem készített saját magától.
Egy nap a kisfiú családjával más városba költözött. Más iskolába ment, más osztály várta. Az iskola az előzőnél is nagyobb volt. Magas lépcső és hosszú folyosó vezetett az osztályteremhez.
Reggel van, becsöngettek. A kisfiú a padban ült, felkészülve az új napra.
– Ma rajzolni fogunk!
– Pompás! – gondolta a kisfiú, és várta a tanítónő utasítását, hogy mit rajzoljon. Ő pedig semmit sem mondott, csak sétált a padsorok között. Mikor a kisfiú üres lapjára nézett, megkérdezte:
– Talán nem tudsz rajzolni?
– De igen – válaszolta – mit kell rajzolnunk?
– Nem tudom, amíg le nem rajzolod – válaszolta az új tanító.
– Hogyan kezdjem?
– Ahogy szeretnéd. Ha mindannyian ugyanazt rajzolnátok, és ugyanolyan színűre festenétek, honnan tudnám, ki rajzolta?
– Nem tudom – válaszolt a kisfiú, és egy piros virágot rajzolt, zöld szárral.

Boldogságfalvi történet

Egyszer egy férfi, aki bár nagyon erős és hatalmas volt, ám jelleme nagyon is kétséges, beleszeretett egy gyönyörű lányba. A lány szépsége mellett rendkívül erkölcsös tulajdonságokkal is rendelkezett, így nem tetszett neki a férfi közeledése. Mivel a férfi kéjes vágyai miatt rendkívül kitartó volt, a leány megunva az állandó zaklatásokat, így szólt:

– Mivel oly nagyon szeretnél velem kettesben lenni, legyen óhajod szerint. Találkozzunk egy hónap múlva ugyan itt.

Ezt meghallván a férfi öröme leírhatatlan volt, és nagy reménnyel várta a kitűzött napeljövetelét.

A szent életű lány, hogy megmutassa a szépség valódi természetét, egy nagyon tanulságos módszert kezdett el alkalmazni. Nagyon erős hashajtókat szedett és egy hónapon keresztül csak ürítette és kihányta azt, amit evett. Ráadásul egy edénybe mind össze is gyűjtötte.

A megbeszélt időpont eljövetelére a régen szépnek tartott lány olyan sovány lett, mint egy csontváz, szemei mélyen beestek a szemüregébe, bőre pedig ráncos és aszott lett. Így várta a férfit a megbeszélt helyen, aki meg is érkezett. Mivel a szép lányt nem látta, így érdeklődni kezdett a csúnya lánytól, nem látta–e azt, akire ő vár. A férfi nem ismerte fel abban a lányban, akit látott, ugyanazt a gyönyörű lányt, aki felől érdeklődőt, s bár a lány újra és újra bizonygatta neki, hogy ő az, szánalmas állapota miatt nem ismerte fel.

Végül a lány elárulta, hogy elrakta volt szépségének bizonyítékait, s ha a férfi élvezni akarja, jöjjön vele. Mivel kéjes vágyai csillapíthatatlanok voltak, így örömmel követte. A lány odavezette az ürülékkel és hányadékkal teli edényhez, melyből kibírhatatlan bűz áradt ki.

– Íme a szépségem,melyre oly nagyon vágysz! – mondta a lány. – Tessék a tied, élvezd csak nyugodtan.

A férfi a megdöbbentőlátvány hatásától visszanyerte a józanságát, és a szent életű lány kegyéből megértette az anyagi szépség valós természetét.

Boldogságfalvi történet

– Ide figyelj – mondta komoran – ha egyszer megígérted valakinek, hogy ekkor és akkor itt vagy amott leszel, és nem vagy ott időben, csak két mentséged lehet: meghaltál, vagy olyan beteg vagy, hogy mozdulni se tudsz! Hogy nem haltál meg, azt látom. Nos, mi a betegség, hadd hívjam a doktort?! Elmondtam neki szorongva ott a sötétben, hogy mi történt. Nagyapám szó nélkül végighallgatott. Mikor aztán kifogytam a szóból, megszólalt. Súlyos, lassú beszéddel.

– Idefigyelj – mondta. – Vannak emberek ezen a földön, akik úgy dobálják ide–oda a szavakat, meg az ígéreteket, hogy azoknak semmi értékük nincsen többé. Mi Wassok nem ezek közé tartozunk. Ha mi mondunk valamit, az áll, mint a sziklakő. Ha mi a szavunkat adjuk, azt tartjuk is, ha belepusztulunk is! Érted? – Értem – hebegtem megrendülve.

– Dehogyis érted – csapott le reám a szava – de elmagyarázom úgy, hogy megértsed. Látod itt a mellényem zsebében az aranyórát? Nagyapámtól kaptam, amikor leérettségiztem. Amikor leérettségizel, a tied lesz. Ez az óra számomra minden csecsebecsénél értékesebb.
De ellophatod. Visszaadhatod, vagy megtérítheted az árát. Ellophatod valakinek a lovát, a tehenét, ökrét, vadászpuskáját. Mindenét ellophatod és visszaadhatod megint, vagy megtérítheted az árát. Csak egy valamit, ha ellopsz valakitől, nem térítheted meg soha. S ez az idő!
Ha valakinek az idejét lopod, azt úgy megloptad, hogy soha jóvá nem teheted. A várakozásban eltelt időt semmi hatalom a földön nem hozhatja vissza. Nincs, eltelt, vége. Örökre elveszett, és te voltál az, aki a jóvátehetetlen veszteséget okoztad. Érted? Értettem. Úgy megértettem, hogy attól a naptól kezdve, ha valakinek szavamat adom, hogy ekkor és akkor itt vagy amott leszek – akkor már ott vagyok öt perccel azelőtt, még ha vénasszonyok esnek is az égből, ahogy drága jó nagyapám szokta volt mondani. Erre neveltem gyermekeimet és unokáimat is. Nem azért, mert késni neveletlenség, hanem mert több annál. Aki öt percet késik, az öt percet ellop valakinek az életéből, amit nem tehet jóvá soha.

– A megbízható embert még ellensége is tiszteli – mondta volt nagyapám, – mert a megbízható ember a társadalom sziklaköve, amire országot lehet építeni. A többi szemét, amit elfú a szél…

– Wass Albert

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott a Bódhiszattva a Himalája vidékén egy bivaly méhében öltött testet.

Mikor felnőtt, erős, nagytestű lett, járta a hegyeket, barlangokat, járhatatlan sűrűségeket.
Egyszer egy árnyas fa tövében legelészett, majd déltájban ott pihent le a fa alatt.

Egy szemtelen majom lemászott a fáról, a bivaly hátára ugrott, levizelte, és rápiszkolt, majd a szarvára kapaszkodott, lecsúszott róla, és a farkába akaszkodva himbálta magát. A Bódhiszattva aki a türelem, jóindulat, megbocsájtás töltött el, elnézte illetlen viselkedését. A majom rendszeresen megismételte ugyanezt.

Egy napon a fa védőszelleme leereszkedett a fa alsó ágára, és megkérdezte:
– Bivalykirály, miért tűröd el ennek a gonosz majomnak a szemtelenségét? Minden gyermek kigúnyol, ha látja, hogy mindent elviselsz.
Tanítsd rendre! Szúrd a pimaszt a szarvadra, és a lábaddal tiporj reá.

Bódhiszattva így felelt a fa szellemének:
– Fa védőszelleme, ha nem viselem el ennek a gonoszságát, elnézést tanúsítva nemzetségére, családjára, azok erejére való tekintettel, hogyan
remélhetem vágyaim beteljesülését? A majom viszont majd azt fogja hinni, hogy mindenki olyan, mint én, és ugyan ezt a szemtelenséget el fogja követni mással szemben is.
Akkor a vad bivalyok, akikkel így fog viselkedni, megölik. Ha mások pusztítják el, én mentesülni fogok a bosszantástól is,
az élet kioltásától is, s akkor halála nem az én hibám.

Néhány nap múlva Bódhiszattva máshová távozott, és egy másik, vad bivaly vetődött oda. A szemtelen majom azt hitte, hogy ugyan az a bivaly, a hátára ugrott, és megismételte arcátlanságait. Az levetette magáról, a földre csapta, szarvával átdöfte a szívét, patájával ízekre tiporta.

Boldogságfalvi történet

Egy vágtató lovas igyekezett távoli célja felé. A nyeregkápán ott lógott egy degeszre tömött zacskó, tele arannyal, amit időnként megtapogatott, mintha attól félne, hogy valaki elveszi tőle. Amint a folyóparthoz ért, gázlót keresve leugrott lováról, de mielőtt átúsztatott volna, bement a sűrű bozótba, hogy dolgát végezze. Időközben egy kisfiú vetődött arra, és meglátta a gazdátlan lovat. Csak játszani akart vele, s észrevette a zacskót. Megrázta, hát csörgött benne valami. Nosza megörült az új játéknak, leoldotta a nyeregről, s elsétált vele. Mikor a lovas visszatért, szeme nyomban a zacskót kereste. Amint látta, hogy eltűnt, éktelen haragra gerjedt. Ki lehetett a tolvaj? – nézett körül, s ekkor megpillantott egy öreg koldust, aki szerencsétlenségére éppen arra járt. Rögtön rá rontott. – Te gazember, nyomban add vissza a pénzemet! – Nincs nálam egy paisza sem! – tiltakozott az öreg, de hiába kiabált, nem menekülhetett, a dühöngő férfi agyonverte. A folyó túlpartján, a domb tetején épp egy tanítómester időzött követőivel. Mindent jól láttak, de az események olyan gyorsan zajlottak le, hogy nem tudtak közbeavatkozni. A tanítványok értetlenül álltak, s nagy zavarukban így fordultak mesterükhöz: – Kérünk, mond meg nekünk, hol az igazság! A kisfiú vitte el az aranyat, s mégis a szerencsétlen koldus bűnhődik? Hát igazság ez? A mester csak mosolygott, majd szépen elmagyarázta: – Ez a lovas az aranyat a kisfiú édesapjától lopta, az öreg koldus pedig évekkel ezelőtt megölte a lovas férfi bátyját. Mi az eseményekből csak azt látjuk, ami közvetlenül a szemünk előtt zajlik le. Nem ismerjük sem a múltat, sem a jövőt, s a jelennek is csupán kis töredékét. A cselekvés és visszahatás szövevénye évekre, évszázadokra nyúlnak vissza, s olyan, mint a ruha szövete: van egy szál, az átbújik a többi alatt, aztán új és új követi, s így kialakulnak a bonyolult minták. De ha csak egyetlen szálat nézünk, csak a minta töredékét látjuk, s nem tudjuk összeállítani az egész képet.

Élt egy Indiában egy fiatal legény, akinek már az apja, nagyapja, sőt dédapja is a tolvajok kasztjába tartozott. A gondos atyai nevelés és kiképzés után az ifjú így szólt magában:
„Apám mindig apróságokat lopott. Elemelt egy edényt valahonnan, vagy elkötött egy-egy állatot, hogy aztán eladja. Én nem akarok ilyen kicsinységekkel foglalkozni, nekem a legnagyobb zsákmány kell! De vajon mi legyen az? Megvan! A király koronája! Ennél nagyobb fogás nem is lehet.”
Kitervelte hát, miként lopja el a király koronáját, aztán egy éjszaka a palota közelébe osont, átmászott a vár falán, kijátszotta az őröket, majd a különféle zárakat ügyesen felnyitva bejutott abba a szobába, ahol a király koronáját meg jogarát őrizték. A kincseket gondosan becsomagolta, majd sietve kiosont, hiszen közeledett a reggel és az őrségváltás. Nagy sietségében azonban megbotlott és elesett. A csörömpölés felriasztotta az őröket, akik rögtön a betolakodó nyomába eredtek.
Futott a rabló, akár a nyúl, ám a király katonái mindenütt a nyomában voltak. Összeszedte hát maradék erejét és még sebesebben talpalt. A városon kívülre érve, az erdőben már egy kis egérúthoz jutott, de tudta, valami cselhez kell folyamodnia, hiszen nem bírja sokáig szusszal. Szerencséjére észre vette, hogy a közeli csöndes tisztáson egy szádhu, vagyis szent ember a hinduk legjobban becsült könyvéből, a Bhágavatából olvas fel. Mint minden hajnalon, most is ott ültek körülötte a tanítványai, meg egy-két, a lelki bölcselet iránt érdeklődő vendég.
„Itt a kiváló alkalom!” – gondolta a tolvaj, mert meglátta, hogy a bokrokon néhány szerzetes ruha szárad. Gyorsan magára kapott egy narancssárga színű leplet, a koronát és a jogart tartalmazó kosarat pedig sietve elrejtette a bokorban. Ezután leült a hallgatóság közé, s megpróbálta figyelmesen hallgatni a tanítást. A mester az egyik verset magyarázva éppen arról beszélt, hogyan lehet fölismerni a félisteneket. Ha egy félisten alászáll a földre – magyarázta a guru –, nincsen árnyéka.
Időközben odaértek a testőrök is.
– Nem láttatok erre egy menekülő tolvajt?
– Nem láttunk mi senkit errefelé! – válaszolták a bölcsek. A testőrök szépen meghajoltak, aztán tovább siettek.
A királyt nagyon elkeserítette a hír, hogy nem került meg a tettes. Az egyik testőr azt állította, emlékszik a tolvaj arcára, úgyhogy, ha láthatná a vár körüli falvak, települések lakóit, biztosan felismerné a tettest. A király parancsára felsorakoztatták hát a környékbelieket. A testőr lassan ellépdelt mindegyik előtt, figyelmesen tanulmányozva vonásait, mígnem rámutatott az egyikre:
– Ez az, biztos vagyok benne, hogy ő volt az!
S valóban a tolvaj volt, persze ő váltig tagadott. Még a vár tömlöcében, többszöri kihallgatás után sem vallott. A király végül magához hívatta a szemtanút, s ráförmedt:
– Vigyázz, vigyázz, mert ha kiderül, hogy ez az ember ártatlanul szenved, nagyon pórul jársz!
– Királyom, én be tudom bizonyítani az igazamat! Van egy tervem: tudom, hogy a gyanúsított családjában Káli félistennőt imádják. Felöltözöm Káliként, s így csak elmondja az igazat!
– Rendben van, kapsz rá egy napot!
A testőr éjszaka felöltözött Kálinak, s belépett a tolvaj cellájába. – Én vagyok Káli félistennő, akit oly régóta imádtok már. Mivel odaadó hívem vagy, s látom, milyen nagy bajba keveredtél, eljöttem, hogy segítsek rajtad. Nekem elárulhatod, mi a baj!
A tolvaj földre borult Káli előtt, ám felegyenesedve feltűnt neki, hogy a mécses fénye árnyékot vet az „istennőnek”. Rögtön eszébe jutott, hogy a mester mit mondott a Bhágavata leckén a félistenekről. Hiába tette magára a testőr az istennő összes jelvényét, a gyönyörű sisakot, a pompás ékszereket, a ravasz tolvaj rögtön átlátott a szitán:
– Óh, istennő – mondta -, én a te szolgád vagyok! Elárulom, hogy a király katonái teljesen ártatlanul kínoznak. Azt hiszik, hogy én vagyok a tolvaj, de neked elmondom a színtiszta igazságot: én soha életemben nem loptam!
Az úgynevezett Káli másnap a király előtt nagyon vakargatta a fejét:
– Királyom, mégsem ez az ember a tolvaj!
– Akkor te kerülsz börtönbe, mert miattad ártatlanul kínoztunk egy embert!
A tolvajt szépen elengedték, az meg nagyon boldog volt, hogy ilyen jól megúszta a dolgot. Nagy hálát érzett a szerzetes iránt. – Ha ő nem mondta volna, hogy a félisteneknek nem lehet árnyéka – gondolta –, akkor jól rászedtek volna, s repült volna a fejem! Milyen igaza volt! Lám, mennyit lehet tanulni egy szenttől!
Ezt végig gondolva elhatározta, hogy újra felkeresi a szádhut. Másnap jó korán kelt és kiballagott a tisztásra. Alázatosan meghajtotta magát a szent előtt, majd helyet foglalt, hogy meghallgassa a Bhágavata magyarázatokat. Aznap a karma törvényéről volt szó. A mester azt ecsetelte, hogy a világmindenségben tökéletes harmónia és igazság uralkodik, még akkor is, ha sokszor azt nem látjuk. Kijelentette, minden tettnek van ellenhatása. „A jó tettnek jó, a rossznak rossz a visszahatásuk. Ez a természet rendje. A visszahatások jöhetnek azonnal, valamikor később, vagy pedig következő életünkben, de tőlük megszabadulni lehetetlen, miként az árnyékunkat sem tudjuk elhagyni, bármilyen sebesen is fussunk. Ezért cselekedjünk mindig a legbecsületesebb módon, s akkor meglesz a lelki békénk, ami nélkül nem lehet igazi boldogságot elérni sem ebben, sem pedig a következő életben. Ha vétkezünk a becsület ellen, akkor mielőbb tegyük azt jóvá, amíg nem késő” – fejezte be a bölcs guru a vershez fűzött mondanivalóját.
A tolvaj gondolkodóba esett. Hmm – morfondírozott –, nem beszél butaságot a bölcs. Ráadásul előző tanácsával már megmentette egyszer az életemet. Csak nyerhetek azon, ha most is rá hallgatok. Lesz, ami lesz, de én követni fogom a tanítását!
Fel is kerekedett azon nyomban,előkereste a kincseket, majd audenciát kért az uralkodónál.
– Uram, királyom, kérlek büntessél meg, én vagyok a tolvaj! – s azzal kibontotta a kosarat és átnyújtotta a koronát meg a jogart. A király azonnal megértett mindent, de a szeme se rezzent:
– Nem, te nem lehetsz tolvaj, mert ha az lennél, nem hoztad volna vissza a lopott holmit. Ilyen értéket csak az ad vissza a jogos tulajdonosnak, akinek becsületes jelleme van.
S nemcsak elbocsátotta, hanem gazdagon meg is jutalmazta a jó belátásra tért tolvajt, majd kiengedte a börtönből az ott sínylődő testőrét.

Boldogságfalvi történet