A gondolkodás kisegítheti az embert a végtelen tengeréből, de a gondolkodás eszköze nem szabad, hogy kizárólagosan az ész legyen. Épp ellenkezőleg. Mivel az ész hatóköre csak a végesre terjed ki, így a megismerés igazi eszköze csak a szív lehet. A szív nyújt bizonyosságot számunkra az első elvekről (külvilág, tér, idő), s az ész csak utólag magyarázza, értelmezi a korábban tapasztaltakat. A szívnek és az észnek azonban együtt kell működnie, s az ész legfontosabb követelménye az önkorlátozás kell, hogy legyen.

– Pascalt magyarázó gondolatok

I.
Sétálok az utcán.
Egy mély lyuk van a járdán.
Beleesem, elvesztem.
Nincs segítség.
Nem az én hibám.
Egy örökkévalóság kell, hogy kitaláljak.

II.
Ugyanazon az utcán sétálok.
Egy mély lyuk van a járdán.
Úgy csinálok, mintha nem látnám.
Újra beleesem.
Nem tudom elhinni, hogy ugyanott vagyok.
De nem az én hibám!
Még nagyon hosszú idő telik el, míg ki tudok jönni.

III.
Ugyanazon az utcán sétálok.
Egy mély lyuk van a járdán.
Látom, hogy ott van.
Mégis beleesem… ez puszta megszokás.
A szemem nyitva van. Tudom, hol vagyok.
Az én hibám!
Azonnal kijövök.

IV.
Ugyanazon az utcán sétálok végig.
Egy mély lyuk van a járdán.
Megkerülöm.

V.
Egy másik utcán sétálok végig.
I

I walk down the street.
There is a deep hole in the sidewalk
I fall in.
I am lost … I am helpless.
It isn’t my fault.
It takes me forever to find a way out.

II

I walk down the same street.
There is a deep hole in the sidewalk.
I pretend I don’t see it.
I fall in again.
I can’t believe I am in the same place
but, it isn’t my fault.
It still takes a long time to get out.

III

I walk down the same street.
There is a deep hole in the sidewalk.
I see it is there.
I still fall in … it’s a habit.
my eyes are open
I know where I am.
It is my fault.
I get out immediately.

IV
I walk down the same street.
There is a deep hole in the sidewalk.
I walk around it.
V
I walk down another street.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy ember,
név szerint: Mindenki, Valaki, Bárki és Senki. Egy szép
napon szóltak Mindenkinek, hogy akadt egy fontos
munka, sürgősen meg kell csinálni. Mindenki biztos
volt benne, hogy Valaki megcsinálja. Bárki megcsinálhatta
volna, viszont Senki se csinálta meg! Valaki
dühös lett emiatt, mivel ez Mindenki dolga lett volna.
Mindenki úgy gondolta, hogy Bárki megcsinálhatná,
és Senki nem vette észre, hogy Mindenki kerüli a
munkát. Végül Valaki lett, akit Mindenki okolt, amiért Senki
nem csinálta meg azt, amit Bárki megtehetett volna.

Tetszik nekem a relativitás- meg a kvantumelmélet,
mivel egyiket se értem:
de olyan érzésem van, mintha a tér állandóan változna, akár
egy leszállni habozó hattyú,
mely nem akar csöndben ülni kíváncsi szemünk előtt;
vagy mintha az atom valamilyen izgága lény volna,
ki szándékát folyton változtatja.

– Tornai József fordítása

Szathmári Sándor „Kazohinia” című regényében Gulliver egy ízben a „behinek” rezervátumába kerül és ott azt látja, hogy egy lakóépület egyik végét állandóan építik, miközben a másik végét ugyanilyen ütemben bontják. A behinek elmagyarázzák, hogy ezt az építkezési módszert azért dolgozták ki, hogy felszámolják a hajléktalanságot.

Régebben ugyanis lakás hiány volt és emiatt lakásépítési programba kezdtek. Aki ledolgozott bizonyos munkaórát egy építkezésen, igazolást kapott, hogy bizonyos ideig joga van egy lakást használni. Mivel később túl sok volt a lakás, az építkezéseket le kellett állítani, emiatt az igazolásokat sem lehetett kiadni és az embereket ki kellett lakoltatni.

A szakemberek levonták a következtetést, hogy a túl sok lakás is hajléktalanságot okoz. Ezután beindítottak egy lakás lebontási programot és a bontásban való munkát is lakhatási igazolással honorálták. Emiatt viszont annyira lecsökkent a lakások száma, hogy most megint ez okozott hajléktalanságot. Ekkor alakították ki a végeleges megoldást, amelynek az a lényege, hogy a lakásokat folyamatosan építik és bontják.

Lényegében hasonló mechanizmus működik ma a fejlett ipari országokban. Ennek lényege az egyre gyorsuló versenyfutás, hogy hogyan tudjuk minél rövidebb idő alatt felélni a Földön rendelkezésre álló minden lehetséges erőforrást. Hogy utána mi lesz? Az már az unokáink dolga. Ahogy Pompadour asszony mondta: „Utánunk a vízözön!”

– Részlet Szathmári Sándor „Kazohinia” című regényéből

„Meg kell tanítanod a gyermekeidnek, hogy a talaj lábaik alatt nagyapáink hamva. Hogy tiszteljék a Földet, mondd el gyermekeidnek, hogy a Föld a mi törzsünk életével gazdag. Tanítsd meg gyermekeidet, ahogy mi tanítjuk gyermekeinknek, hogy a Föld a mi anyánk. Bármi történik a Földdel, a Föld fiaival történik. A Föld nem az emberé, az ember a Földé. Minden dolog összefügg, ahogy a vér összeköti a család tagjait. Az élet szövedékét nem az ember szőtte, csak egy szála annak. Bármit is tesz a hálóval, saját magával teszi!”

– A seattlei Törzsfőnök üzenete az utókor számára

Volt egyszer egy állatiskola. Ebben az iskolában négy tantárgy volt: futás, ugrás, repülés és úszás. Mindegyik állat minden tantárgyat tanult. 
A kacsa úszásban volt jó, szó mi szó a tanárnál is jobb. Futásból és repülésből elégségese volt, az ugrás pedig egyáltalán nem ment neki. Éppen ezért elengedték neki az úszást annak érdekében, hogy több időt fordíthasson az ugrásra. Hamarosan úszásból is közepes lett. De a közepes még mindig nagyon jó jegy, így emiatt senki sem aggódott-csak a kacsa. A sast nagy bajkeverőnek tartották. Ugrásban mindenkit messze túlugrott, de a stílusa egyéni volt, olyan, ami a szabályokkal ellenkezett. Iskola után mindig ottfogták és ötszázszor leíratták vele, hogy „Csalni csúnya dolog!” Ez visszatartotta a felszárnyalástól, amit imádott. De a tanulás a legfontosabb. A medve megbukott a vizsgán, azt mondták rá, hogy lusta-különösen télen. Neki a nyár lett volna a legjobb évszak, de ekkor nem volt nyitva az iskola. 

A pingvin sohasem járt iskolába, mivel nem tudott eljönni otthonról, és ahol ő lakott, ott nem nyitottak iskolát. A zebra sokat lógott. A pónik csúfolták a csíkossága miatt, ami nagyon elszomorította.

A kenguru kezdetben a legjobb volt a futásórákon, de később elbátortalanodott, mert ő is úgy próbált futni, mint a többiek- négy lábon. 

A hal otthagyta az iskolát, mert unatkozott: számára mind a négy tantárgy ugyanaz volt, de ezt nem értette meg senki. Mert ők sohase voltak halak.

A mókusnak ötöse volt ugrásból, de a repüléstanár azt erőltette, hogy a földről induljon, ne a fa tetejéről. Az elrugaszkodás állandó gyakorlásától annyira fájtak a lábai, hogy hamarosan ketteseket kapott ugrásból és egyeseket futásból. Ám a legnagyobb problémát a méhecske okozta. Olyannyira, hogy a tanár elküldte őt Bubó doktorhoz: vizsgálja meg. A doktor megállapította, hogy a méh szárnyai túl kicsik a repüléshez, s ráadásul rossz helyen is vannak. De a méhecske nem látta Bubó doktor diagnózisát, s ki tudja hogy, de repül. Azt hiszem, én is ismerek egy-két méhecskét. És Ön?

„Egy descartes-i gondolkodó ránézne a fára, és gondolatban darabokra szedné. De ő persze nem is látja a fa lényegi természetét. Egy rendszerben gondolkodó viszont ránézne a fára, és látná benne az örökös anyagcsere-folyamatot a fa és a föld, a föld és az ég között. Meglátná az éves ciklust, amely igazából csak egyetlen szippantás. A Föld teleszívja tüdejét a fák útján, hogy oxigénnel láthasson el minket, az élet leheletével. Ami összeköti a Földet az éggel és bennünket a világegyetemmel. Egy rendszerekben gondolkodó ember, ha ránézne erre a fára és megvizsgálná a fa életét, de csak a többi fa viszonylatában, az egész erdőében, a fában madarak lakóhelyét, bogarak otthonát látná. Ha viszont fogná ezt a fát, és mint önálló lényt próbálná nézni és megérteni, pillanatok alatt megzavarodna attól a millió terméstől, amelyet csak ez az egy fa élete során ad. Nem értené, hogy akkor miért csak egy vagy két új fa fog azokból kinőni. Ha azonban úgy nézi a fát, ha úgy tekinti, mint egy nagyobb élő család egyik tagját, a termés bősége azonnal értelmet nyer. Mert száz és száz különböző erdei állatot és madarat fog életben tartani a sokféle termés. Egymásra utaltság. És persze a fa sem tudna egymaga megmaradni. Ahhoz, hogy vizet kapjon a földből, szüksége van a gombára, amely a gyökereinél nő. A gombának meg a gyökérre van szüksége a fennmaradáshoz. Együtt élnek és halnak. Az élővilágban millió ilyen egymásra utalt kapcsolat van, ahol az egyik életben maradása a másiktól függ és viszont. Az élő rendszerek elmélete úgy tekinti ezt a kapcsolathálót, mint minden élő dolog lényegét. Csak a tudatlanok bélyegeznék ezt az elméletet naivnak vagy romantikusnak, hisz ez a kölcsönös függőségi rendszer bizonyított tudományos tény.

Hogy van kapcsolatháló?

Igen, bár most már nevezhetjük akár magának az élet hálójának. Az élő kapcsolatrendszerre alapozott elmélet ugyanis megadja nekünk a választ az emberiség örök kérdésére, hogy mi az élet.”

Szeretném, ha látnák, hogy van lehetőségük. Ugyanez az egymásra utaltság adott számunkra is, kölcsönös élethálóban éljük napjainkat, végezzük munkánkat: tanárok, diákok, szülők, fenntartók és támogatók. Muszáj, hogy lássuk: ez egy élő szervezet, amelyet életre kell keltenünk, hogy átalakulhasson, hagynunk kell, hogy változzék.

– Részlet Fritjof Capra Fordulópont (Turning point) című könyvéből készült filmből

A film címe magyarul Szellemi barangolás. Ezt a filmet Peter Senge a tanulószervezeti kulcskompetenciák képzése során szokta lejátszani. A filmben három ember trialógusának vagyunk nyomon követői, és ebben a részletben egy visszavonult, csalódott kvantumfizikus igyekszik az új gondolkodás lényegét átadni egy politikusnak és egy költőnek.

Ha kinyitod a dobozt / lelsz benne egy kisebb dobozt; ha azt a kisebbiket is kinyitod / akkor abban egy még kisebb dobozban egy nála is kisebb dobozka van. / Figyelem! Ez kissé nehezen nyílik, célirányos a hüvelyk- és mutatóujjad közé fogva / finoman benyomni az oldalát. No most, hogy elboldogultál ezzel a dobozza, / akkor egy egészen kicsike dobozban megtalálod, amit olyan régóta keresel. / Most viszont, ha becsuktad a legkisebb dobozt ügyeskedned kell a nagyobbik dobozzal / de ha az oldalát finoman benyomod akkor simán rácsúszik a tető, / te pedig a nagyobb a még nagyobb, és a legnagyobb dobozt most már könnyűszerrel becsukhatod, / de azért ne bízd el magad, és mielőtt nekikezdenél, / hogy újra kinyitogasd a dobozokat, egy percig megpihenhetsz.

– Örkény István: Türelemjáték (Példázatok, 1972.)