Milyen nehéz valójában egy pohár víz?
Egy pszichológus a teremben járkált, miközben stressz kezelést oktatott a közönségnek. Amikor felemelt egy poharat, mindenki a megszokott „félig üres vagy félig teli?” kérdésre számított. Ehelyett mosolyogva azt kérdezte:
– Milyen nehéz ez a pohár víz?
A válaszok 2 dekagrammtól fél kilóig terjedtek. A pszichológus azonban így válaszolt:
– A tényleges súly nem lényeges. Attól függ, milyen hosszan tartom a kezemben. Ha csak egy percig tartom, az nem probléma. Ha egy órán át tartom, megfájdul a karom. Ha egy napig tartom, a karom elzsibbad és megbénul. Egyik esetben sem változik a pohár víz súlya, de minél tovább tartom, annál nehezebb lesz.
Majd így folytatta:
– Az életben a stressz és az aggodalom olyan, mint ez a pohár víz. Gondolj rájuk egy kis ideig, és semmi sem történik. Gondolj rájuk egy kicsit hosszabban, és elkezdenek fájni. És ha egész nap rájuk gondolsz, megbénulsz, képtelen leszel bármit is csinálni.
Nagyon fontos, hogy tudd elengedni a problémáidat. Este minél előbb tedd le minden terhedet. Ne cipeld őket tovább az estébe és az éjszakába. Ne felejtsd el letenni a poharat!

Egy öregember, egy fiú és a szamaruk együtt vándorolt. Már egészen közel értek egy városhoz, ahogy mindketten ott mendegéltek a szamaruk mellett.
Arra ment néhány iskolás gyerek, és kuncogni, vihogni kezdtek:
- Nézzétek ezeket a bolondokat! Ott van velük egy egészséges szamár, ők mégis gyalogolnak. Legalább az öregember ráülhetne a szamárra.
Az öregember és a fiú meghallották ezt:
- Most mi legyen? Az emberek nevetnek rajtunk, és nemsokára beérünk a városba, úgyhogy jobb ha úgy teszünk, ahogy ők mondják.
Így hát az öregember ráült a szamárra, a fiú pedig követte őket.
Megint csak közel értek néhány emberhez, akik ahogy megpillantották őket, így szóltak:
- Nézzétek! Az öregember ott ül a szamáron, az a szegény gyerek meg gyalogol. Ez képtelenség! Az öregnek kellene gyalogolnia, a gyereknek meg a szamáron kellene ülnie.
Helyet cseréltek hát: most az öreg kezdett gyalogolni, és a fiú ült a szamáron.
Megint jöttek néhányan, majd így szóltak:
- Nézzétek ezeket a bolondokat! És milyen szemtelen ez a fiú, hogy ő ül a szamáron. Az öreg talán az apja, vagy a tanítója, aki mellette gyalogol. Ez ellenkezik az előírásokkal!
Mit kellene tenni hát? Mindketten úgy gondolták, csakis egy megoldás van: mindkettőjüknek rá kell ülni a szamárra, hát így is tettek. De megint csak jött egy-két ember, akik így szóltak:
- Nézzétek milyen kegyetlenek ezek az emberek! Az a szegény szamár majd kileheli a lelkét: két ember egy szamáron. Inkább nekik kellene cipelniük azt a szegény szamarat a vállukon.
Már majdnem elérték a városhatárt, amikor elértek egy folyóhoz és a rajta keresztülívelő hídhoz. Újra tanácskozni kezdtek:
- Jobb lesz, ha úgy viselkedünk, ahogy az itteniek jónak látják, különben őrülteknek fognak minket nézni.
Kerestek hát egy bambusznádat, azt rátették a vállukra, és úgy cipelték a lábánál fogva fellógatott szamarat. A szamár ellenkezni próbált, hisz a szamarakat semmire sem könnyű kényszeríteni. Megpróbált elszökni, mert ő nem akart a társadalomhoz alkalmazkodni, nem akarta azt csinálni, amit a többiek mondanak. De a két ember túlerőben volt vele szemben, a szamárnak tehát meg kellett adnia magát.
A híd közepére érve azután megint szembe találkoztak egy csapat emberrel, akik hamar körül is vették őket:
- Nézzétek ezeket az őrülteket! Soha nem láttunk még ilyen háborodottakat! A szamár arra való, hogy a hátára ülve közlekedjetek, nem pedig arra, hogy a vállatokon cipeljétek! Megőrültetek?
A szamár a nagy tömegtől egyre nyugtalanabbá vált, végül annyira izgatott lett, hogy leugrott, és a hídról a folyóba zuhant.
Végül az öregember és a fiú leballagtak a folyópartra, ám a szamár már sajnos halott volt.

A napnak azon időszakában, amikor bárki a király elé járulhatott, hogy előadja gondját–baját, amit aztán a király igyekezett megoldani, Yudhistira Maharaja éppen a trónján várt alattvalóira, Bhíma pedig a kastély szomszédos szobájának bejáratát őrizte.

Egy férfi érkezett, és így szólt Bhímához:
– Látnom kell Yudhistirát, nagy bajban vagyok, és nem vergődök egyedül zöldágra. – Bhíma megkérdezte:
– Ó, mi a gond? – A férfi így felelt:
– Van egy zöldségkertem. Biztonsági okokból falat emeltem köréje, a fal azonban megmozdult, és a zöldséges kert felé tart. A fal megdézsmálja a zöldségeket. Nem tudom megoldani a helyzetet. Hogyan képes erre egy fal? – Bhíma felkiáltott:
– Hűha, nem tudom! Menj és kérdezd meg Yudhistirát! Ő ért az ilyen helyzetekhez. – A férfi bement, hogy beszéljen a királlyal.
Kisvártatva egy másik férfi jött, és panaszkodni kezdett:
– Micsoda csapás! Kiöntöttem egy kis vizet a vödrömből, majd öt kisebb tárolóba öntöttem, de amikor visszaöntöttem a vizet az öt edényből, valahogy kevesebb került a vödörbe vissza. Mi folyik itt? – Bhíma így válaszolt.
– Hűha, fogalmam sincs. Menj és kérdezd meg Yudhistirát!
Aztán előkerült még egy ember, aki így sopánkodott:
– Gondban vagyok. De micsoda gondban! Az elefántommal sétáltunk az úton, majd elérkeztünk egy falhoz. A falban volt egy rés, keresztülmentünk hát rajta, de az elefánt farka bennragadt. Nem értem! Hogy lehet ez? – Bhíma így felelt:
– Hűha, tanácstalan vagyok. Menj és kérdezd meg Yudhistirát! Remekül tudja kezelni az ilyen problémákat.
Jött egy negyedik is, aki fogadkozott:
– Nem fogod elhinni, mi történt! Érthetetlen! Nem messze tőlem magasodott egy hegy, hatalmas kőhalmok és sziklatömbök övezték, de egyáltalán nem nőttek rajta növények, csak egy kis kúszónövény állt ki belőle. Meghúztam a futónövényt, mire az egész hegy összedőlt. Teljesen leomlott! Annyi! Oda a hegy! Mi történik itt? – Bhíma így nyugtatta:
– Hűha, fogalmam sincs. Menj, és kérdezd meg Yudhistirát! – A negyedik polgár is bement a királyhoz.
Bhíma már alig várta, hogy megtudja, mi a sok rejtély nyitja, egyik férfi sem tért azonban vissza. Ekkor azt gondolta:
– Majd kifúrja az oldalamat a kíváncsiság. Bemegyek, és magam győződök meg a történtekről. – Belépett. Yudhistirát egyedül találta. Bhíma elcsodálkozott:
– Mi történt a négy férfival? Mit mondtál nekik? – Yudhistira elámult:
– Négy férfival? Milyen férfiakról beszélsz? Senki sem látogatott meg eddig. Itt ülök egyedül. Mesélj nekem erről a négy férfiról. – Bhíma így válaszolt:
– Az első férfinak van egy zöldséges kertje, melyet fal vesz körül, a fal viszont mozog és megdézsmálja a zöldségeit. – Yudhistira felélénkült:
– Tényleg? Folytasd!
– A második férfinak volt egy vödör vize. Öt edénybe osztotta szét a vizet, de amikor visszaöntötte, kevesebb vize lett. – Yudhistira még kíváncsibb lett:
– Komolyan? Folytasd csak!
– A harmadiknak volt egy elefántja. Egy falon sétáltak keresztül az elefánttal, de az állat farka beragadt a lyukba. – Yudhistira felcsigázva utasította:
– Hozd ide őket! Keresd meg mindet és csípd nyakon mindet! Ejtsd foglyul őket!
Bhíma zavarodottan tiltakozott:
– Micsoda? Mi folyik itt? Kérlek, avass be! – Yudhistira elmagyarázta neki:
– Ők a Kali–yuga megszemélyesítői. A Kali–yuga ideje azonban egyelőre nem érkezett el. Még a Dvápara–yugában vagyunk. Fogd el őket, és zárd börtönbe mindet. Ne engedd szabadon egyiket sem. – Így folytatta:
– A mozgó fallal rendelkező férfi a vezetőket és a kormányt jelképezi. Noha az a feladatuk, hogy megóvják az embereket a tolvajoktól, ők maguk a legnagyobb tolvajok. A vödörből öt edénybe öntött apadó víz a Kali–yugában élő gyerekeket szimbolizálja. A szülők olyan sok erőfeszítést tesznek értük, de amint a gyerekek felnőnek, a saját útjukat járják, és nem hálálják meg mindazt, amit kaptak, és a kellő tiszteletet sem adják meg a szüleiknek.
A harmadik férfinek az elefántja keresztülhatol a falban lévő lyukon. Bizonyára nagy a rés, a farka mégis fennakad. A Kali–yugában a kormány emberei és az üzletemberek csupán csalók, de mivel nagy hatalommal rendelkeznek, mindent megúsznak. Ha viszont egy kisember követ el valami csekélységet, csal, vagy ilyesmi, rögtön a lapok címlapjára kerül: Elkapták a csalót!
Bhíma nem hagyta annyiban:
– De mi van a negyedikkel, aki a futónövénybe kapaszkodott? – Yudhistira így felelt:
– Kedvező jel. Megmutatja, hogy noha a Kali–yugában a hibák tömkelege egy egész heggyel ér fel, egy kis erőfeszítéssel, a Maha mantra éneklésének segítségével a hibák egész hegye omolhat össze.
Kali–yuga: a „viszály kora,” amely 5000 évvel ezelőtt kezdődött, és összesen 432,000 évi fog tartani. Négy yuga van, amelyek állandóan váltakoznak: Satya, Treta, Dvápara és Kali–yuga. Az emberek jó tulajdonságai fokozatosan csökkennek a Satyától a Kali–jugáig.

– Boldogságfalvi történet

Valamikor hajdanán, mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen is egyaránt, élt egy kicsiny kisleány.

Egy szántó-vető házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem voltak játszótársai, mert környezetükben csupa gazdagok éltek, akik nem engedték a szegény gyermek közelébe csemetéjüket. A kislány távolról figyelhette csak a többiek életét. Fájdalmai elől egy képzeletvilágba menekült. Kopott ruháján a foltokat ékszernek látta. Kukoricababáját hercegnőnek nevezte. A Nap izzó hevét simogató aranyzuhatagként élvezte, és amíg más árnyékba menekült, ő azt mondta:
– Én a Nap leánya vagyok, és azért süt ilyen forrón rám, mert rettentő nagy szeretettel akar átölelni engem Napanyukám.
Lassan-lassan megtanulta, hogy mindent a maga javára fordítson, mindenből hasznot kovácsoljon. Ha langyos nyári zápor hullott, szappannal a kezében, kiszaladt házuk udvarára és kacagva mosakodott, miközben vidám hangon kiabálta be édesanyjának:
– Nézd, Anyu! Nekem is van zuhanyozós fürdőszobám.
A szomszédok közül sokan bolondnak tartották őt, nem értették, miért tud mindennek örülni. Azt mondták róla: ennek a gyereknek visszájára fordította Isten az eszét.

Teltek az évek. A kislány felnőtté vált. A falu bírója kihirdette, hogy vásárt rendeznek. Mindenki hozza el egy batyuban azt, amiből úgy érzi, olyan sok van neki, hogy másnak is szívesen adna át belőle. Megjelentek a gazdag szomszédok felnőtt gyerekei is. Batyujuk betegségtől, válópertől, könnyektől, és elégedetlenségtől duzzadt. A mi leánykánk csomagjában kacagás, boldogság, elégedettség volt található. Megkérdezték tőle: – Téged elkerültek a bajok, hogy nem tudtál hozni belőlük? – Nem. Csupán azokból nem tartok számon mást, mint a betegség után a gyógyulást. A vitákból a békülést. Vagy ha elveszítettem valamit, megőriztem afeletti örömömet, hogy pótolhattam veszteségemet. Az én batyumban is ugyanazok találhatók, melyek a tietekben, csak – tudjátok, én mindent a visszájára fordítva használok.

– Boldogságfalvi történet

Szófia utcáin már hosszú évtizedek óta koldult egy férfi. Egy napon felállt, besétált egy székesegyház kapuján, majd pénzt adományozott az egyháznak.

A történet mára bejárta az egész világot. Dobri Dobrevről, akit eddig mindenki koldusnak ismert, kiderült, hogy több mint 40.000 eurót adományozott már el kolostoroknak, templomoknak, árvaházaknak – míg ő maga mindössze havi 80 euróból élt. Az Öreg Dobri a második világháborúban harcolva vesztette el hallását. Egyszerű kis lakásába a víz sincs bevezetve, maga gyalogol el kilométereket érte vödörrel a kezében. Naponta több mint 25 kilométert utazik Bulgária fővárosába, hogy hat órán keresztül folyamatosan adományokat gyűjtsön. Idén lesz 99 éves. És mindemellett ő a világ egyik legbőkezűbb adományozója. Vajon hogyan rejlik valakiben ennyi önzetlen jóság?

„Két akarat van bennünk, egyik Istentől, másik az ördögtől. És elménkben háború vívunk. Én hiszem, hogy nekünk Isten akaratát kell követnünk és szolgálnunk. Így Isten is megsegít minket. Egyedül a jó akarat helyes és igaz. Nem szabad hazudni, sem lopni, sem házasságtörést elkövetni. Szeretnünk kell egymást, ahogy Isten is szeret minket.” – mondta egy interjúban.

Valóságos csodatevő angyalként lépett be 2009 májusának egy reggelén a Nyevszkij Szent Alekszander székesegyház kapuján, mikor félrehívta a templom pénzügyeiért felelős szerzetest, hogy közölje, 35.700 levát (kb. 20.000 euró) szándékozik nekik adni. Ez a székesegyház Bulgária egyik legnagyobbja és jelképe is egyben, ahol milliónyi ember – turisták, helyiek és még diplomácia delegációk, vezető politikusok is- megfordul évente. Komoly anyagi gondokkal küszködik a templom, nem jut elég pénz a felújításra, a műalkotások megőrzésére és néha még a fenntartásra sem.
Hát nem megdöbbentő, hogy mégis ez az idős bácsi, aki a saját maga készítette bolgár népviseleti ruhákban jár, akit mindenki csak egy szegény koldusnak nézett, adta az évtized legnagyobb adományát a templomnak?

Miután a világ tudomást szerzett erről, az emberek már nem koldust láttak az Öreg Dobriban.
Szó szerint meghajolnak előtte, csodájára járnak Szófia utcáin, hogy láthassanak egy valódi, élő szentet. Dobri Dobrev története talán a leginspirálóbb, amit a világban manapság hallani. Egy férfi, akiben ennyi szeretet és önzetlenség lakozik, mindannyiunk példaképe lehet.

Egy nap Buddhát halálosan megfenyegette Angulimal, a bandita.
– Akkor légy olyan kedves, és teljesítsd utolsó kívánságomat – kérte Buddha.
– Vágd le azt az ágat. A bandita kardjának egyetlen suhintásával levágta, majd azt kérdezte: – És most?
– Tedd vissza! – kérte Buddha.
A bandita felnevetett: – Ha azt hiszed, hogy ezt bárki is meg tudná tenni, hát bolond vagy.
– Ellenkezőleg. Te vagy a bolond, amiért azt hiszed, hogy hatalmas vagy, mert sebesíteni és rombolni tudsz. Pedig az gyerekjáték. Aki igazán hatalmas, teremtésre és gyógyításra is képes.

Volt egyszer egy férfi, aki azon volt, hogy feladjon mindent.
Otthagyta az állását, a párját és el akarta dobni az életet magától.
Elment az erdőbe, hogy még egyszer utoljára elbeszélgessen Istennel.
– Istenem! — szólította meg. – Tudnál nekem mondani valami jó okot arra, hogy ne szálljak ki ebből az egészből?
Isten meglepő választ adott:
– Nézz körül itt. Látod a páfrányt és a bambuszt?
– Persze! – válaszolta a férfi.
– Amikor elültettem a páfrányt és a bambusz magot, nagy gondot fordítottam rájuk. Biztosítottam számukra a fényt, a vizet. A páfrány gyorsan kihajtott. Ragyogó levele befedte a talajt. A bambusz magjából azonban semmi sem hajtott ki. Mégsem hagytam magára a bambuszt.
A második évben a páfrány még gyönyörűbb és dúsabb lett. A bambusz magjából még mindig nem hajtott ki semmi sem. Mégsem hagytam magára a bambuszt.
A harmadik és negyedik évben se hajtott ki a bambusz. Mégsem hagytam cserben.
Aztán az ötödik évben egy pici hajtás nőtt ki a földből. A páfrányhoz képest parányinak és jelentéktelennek tűnt. Hat hónap alatt a bambusz harminc méteresre nőtt. Öt évet töltött a gyökérzet növesztésével. A gyökerek tették erőssé és biztosították számára azt, amire a túléléshez szüksége volt. Egyetlen teremtményemet sem állítom olyan próbatétel elé, amellyel nem tudna megbirkózni.
Ezután így folytatta:
– Tudtad, hogy amíg küszködtél, valójában gyökeret növesztettél? Nem hagytam magára a bambuszt. Téged sem foglak cserben hagyni. Ne hasonlítgasd magadat másokhoz. A bambusznak más a célja, mint a páfránynak. Mégis mind a kettőnek a jelenléte megszépíti az erdőt. Eljön majd a te időd, amikor magasan szárnyalhatsz.
– Milyen magasan? – firtatta a férfi.
– Milyen magasra nő a bambusz? – kérdezett vissza Isten.
– Amilyen magasra csak tud?
– Igen. – felelte. – Emelkedj olyan magasra, amilyen magasra csak tudsz.
A férfi otthagyta az erdőt, és mindenkinek elújságolta a történteket.
– Ne hajtogassátok az Úrnak, hogy milyen nagy kelepcébe jutottatok, inkább dicsőítsétek őt azért, hogy mindenkit képessé tett arra, hogy beteljesítse a saját sorsát.

Volt egyszer egy férfi, aki imádta a mangót. Egy napon úgy döntött, megszerzi a lehető legédesebb mangót egyenesen a fa tetejéről. Az a gyümölcs, amit közvetlenül ér a napfény, a legédesebb. Így hát felmászott a fára egészen odáig, ahol már csak vékony ágakat talált, majd sikerült is néhány pirosas gyümölcsöt megkaparintania, de amikor megpróbált lemászni, megcsúszott és zuhanni kezdett.Szerencsére elkapott egy ágat, miközben zuhant, ennek dacára tehetetlenül csüngött le fáról. A helyi falusi emberek segítségéért kiáltott, jöttek is azonnal és hoztak egy létrát és botokat, de nem igazán tudtak neki segíteni.Nemsokára arra járt egy megfontolt, jól ismert bölcs, aki egy egyszerű kunyhóban élt a közelben. Az emberek nagyon kíváncsian figyelték, mit tesz, mivel úgy hírlett, a környéken sok embernek orvosolta már a gondját-baját, néha igen szövevényes eseteket is beleértve. Egy percig néma csendben állt, aztán felkapott egy követ, elhajította és eltalálta vele a fán lógó férfit.

Mindenki meglepődött. A mangó rajongó elkezdett üvöltözni:
– Mit művelsz? Megőrültél? Azt akarod, hogy kitörjem a nyakamat?

A bölcs mélyen hallgatott. Aztán ismét felemelt egy követ, hogy megdobja vele a fán csimpaszkodó férfit. A pórul járt ember begurult.
– Ha le tudnék jönni, ellátnám a bajodat!

Mindenki azt akarta, hogy lejöjjön, de hogyan? Feszülten figyeltek és vártak, mi fog történni. Néhányan le akarták szidni a bölcset, mégsem tették. A bölcs fogott egy másik követ, majd a férfihoz vágta, ezúttal erősebben. A fán rekedt szerencsétlen már tajtékzott, ezért eltökélte, hogy lemászik valahogy és bosszút áll. Minden erejét és ügyességét latba vetve valahogy elérte a biztonságos ágakat, melyek segítségével le tudott mászni. Mindenki nagy ámulatára sikerült neki!

– Hol van az a risi? – kiáltotta a megmenekült férfi.
– Elég bölcs volt ahhoz, hogy ne várja meg, míg lemászol és agyonvered. – felelték a falusiak.
– Tényleg agyonütöm, ha egyszer a kezeim közé kerül. – replikázott a férfi.
– Állj meg egy pillanatra! Csak ő tudott neked segíteni. Provokált téged, így elérte, hogy magadon segíts.

A mangó őrült megtorpant egy pillanatra és elgondolkozott.
– Igazatok van. Minden jó szándékotok és együttérzésetek ellenére sem tudtatok rajtam segíteni, a bölcs azonban hozzáértő módon arra ösztökélt engem, hogy hozzam ki magamból a legjobbat és mentsem meg saját magamat. – ismerte be. – Inkább hálásnak kellene lennem, semmint dühösnek.

Volt egyszer egy öregember, aki egy oázis szélén üldögélt a Közel Keleten, egy város kapujában.

Egy napon, odament hozzá egy fiatalember és megkérdezte tőle:
– Soha nem jártam még itt. Milyenek e város lakói?
–  Az öreg, egy kérdéssel válaszolt neki:
–  Milyenek voltak annak a városnak a lakói, ahonnan te jössz?
–  Egoisták és rosszak. Ezért örülök, hogy eljöttem onnan.
–  Pontosan ilyenek e városnak a lakói is – válaszolt az öreg.
Nem sokkal később, egy másik fiatalember közeledett emberünkhöz és ugyanazt a kérdést tette fel neki:
–  Most érkeztem erre a vidékre. Milyenek e városnak a lakói?
Emberünk, ugyanazzal a kérdéssel válaszolt neki:
–  Milyenek voltak annak a városnak a lakói, ahonnan te jössz?
–  Jók voltak és együtt érzőek, vendégfogadók és becsületesek. Nagyon sok barátom volt köztük és nehezemre esett elhagyni őket.
–  Ilyenek ennek a városnak is a lakói, – válaszolt neki az öreg.
Egy kereskedő, aki épp inni vitte a tevéit, meghallotta ezt a párbeszédet és miközben a második fiatalember távolodott, odafordulva az öreghez, vádló hangon így szólt hozzá:
–  Hogy adhatsz két teljesen különböző választ, két személynek a hozzád intézett ugyanolyan kérdésére?
–  Fiam, mindenki a szívében hordja a saját világát. Az, aki semmi jót nem talált a múltban, itt sem fog semmi jót találni.
Ellenben, az, akinek egy másik városban barátai voltak, itt is hűséges és bizalmas barátokat fog találni.
Mivelhogy tudod, az emberek nem mások, mint amit mi képesek vagyunk bennük megtalálni.

 

– Boldogságfalvi történet

„Egy mester egyszer a tanítványával egy sűrű erdőben vándorolt. Rájuk esteledett. Elhatározták hogy egy kis tisztáson töltik az éjszakát. Sok vadállat ólálkodott a közelben. Veszélyes volt ott aludni. Így elhatározták hogy felváltva őrködnek. Először a tanítvány maradt fent, a mester pedig pihent. Éjfél után cseréltek és a guru maradt ébren. Körülbelül egy óra múlva, a bozótból egy fekete kígyó mászott elő, s odasiklott a tanítványhoz. Ekkor a guru a kígyó elé állt és a kígyó nyelvén megkérdezte tőle, mi a szándéka. A kígyó azt válaszolta, hogy bosszút akar állni. Több életen át van már kapcsolata ezzel a tanítvánnyal – magyarázta a mesternek. Felváltva öltenek testet kígyó és ember alakjában. Aki épp ember formájában van, az esik áldozatul a kígyó mérgező harapásának, majd fordítva a következő életükben. Számos élet telt már el így, fenntartva a karma okozta törvényeket. Most rajta a sor hogy a tanítvány vérét vegye. A guru elgondolkozott, majd a következő javaslatot tette a kígyónak:

– Ha az ügy elrendezhető egy kis vérrel, akkor majd ő maga vesz vért a tanítványtól, amivel megitatja őt. A kígyó beleegyezett, hogy így oldják fel a viszályt és a karmát. A mester felállt, fogott egy kést meg egy kis tálat, majd az alvó tanítvány fölé hajolt. A tanítvány a mester érintésére felébredt és azt látta, hogy az egy éles késsel hajol főlé. A rémület után mégis lehunyta a szemét és nem is védekezett, amikor a guru egy vágást ejtett rajta, s egy kevés vért fogott fel a tálkába. A mester ezután azt odaadta a kígyónak, aki miután megitta a vért eltűnt az aljnövényzetben. A mester bekötötte a tanítvány sebét, és elmagyarázta neki a történteket. Megkérdezte tőle, hogy nagyon megijesztette e, amikor a késsel kezében látta őt. Nem mesterem-válaszolta a tanítvány-tudom, hogy minden, amit teszel, javamra válik. A benned való bizalmam minden félelmemnél nagyobb.”