Pszichológiai tény, hogy hajlamosak vagyunk abba az irányba menni, amerre nézünk. Sikerünk ezért jórészt attól függ, milyen irányba tekintünk. Ha állandóan a kudarcra gondolunk és az akadályokra, hajlamosak leszünk ezek irányába menni. Amikor a hétéves fiam biciklizni tanult, úgy tűnt, ellenállhatatlan erő vonzza az udvaron álló fához. Akarata ellenére mindig egyenesen a fa felé vette útját. Akkor eszembe jutott Émile Coué, aki azt mondta, ez mindig így van, amikor valaki biciklizni tanul. Ha fél, hogy nekimegy egy fának, ezért állandóan erre gondol, egyenesen felé fogja venni az útját, noha mindent megtesz, hogy elkerülje. Azt mondtam a fiamnak: – A biciklid a tekinteted irányát követi. Azért hajtasz neki a fának, mert a fát nézed. Ne arra nézz, amerre nem akarsz menni, hanem arra, ahová menni akarsz! Soha többé nem ment neki a fának.

– Murphy, J. D

„Mikor az ember megpróbálja a saját magában megfigyelhető jelenségeket elemezni, általában felteszi ezeket a kérdéseket: „Mi ez? Miért így történt és nem amúgy?” Minél inkább lefoglalják ezek a kérdések, annál inkább elfelejti az ön-megfigyelést – sőt, egészen el is feledkezik róla. Ilyenkor a megfigyelés teljesen abbamarad.”

– G. I. Gurdjieff

„Gondolatod mozdulatlanul tartsd, míg a hajót erős kézzel kormányzod. Semmilyen más módja nincs annak, hogy elérd a túlsó partot.”

– A Buddha

Kínában egy vízhordozónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta. De a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak félannyit tudott teljesíteni. A két év keserűsége után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál. – Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé. A vízhordozó így válaszolt a cserépnek: – Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket, a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.

Tanulság: Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak, teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban.

– Boldogságfalvi történet
 

Egy csapat béka elégedetten ugrándozott az erdőn keresztül, békaügyeiket intézték, amikor ketten közülük egy mély gödörbe zuhantak. Az összes többi béka a gödör széle köré gyűlt, hogy lássák, mit tehetnének a társaikért. Amikor felmérték, milyen mély a gödör, a csoport elrettent tagjai egyetértettek abban, hogy reménytelen volna kijutni onnan, és ezért azt javasolták, hogy készüljenek fel arra, hogy sorsuk megpecsételődött, és a halál vár rájuk.
Mivel vonakodva fogadták el sorsuk ilyetén alakulását, a fogságba esett békák minden erejüket összegyűjtve ugrálni kezdtek. Néhány béka lekiáltott hozzájuk, mondván hogy ez reménytelen, és okoskodtak, hogy nem kerültek volna ilyen helyzetbe, ha óvatosabbak lettek volna, betartották volna a békákra vonatkozó szabályokat, és felelősségteljesebben viselkedtek volna. Más békák továbbra is azon sopánkodtak, hogy takarékoskodjanak az erejükkel és adják fel, mivel már úgyis a halálra vannak ítélve. A két béka úgy ugrált, ahogyan csak tudott, míg több órás kétségbeesett erőfeszítésük nagyon kifárasztotta őket.
Végül az egyik béka hallgatott a társaira, és kedveszegetten beletörődött a sorsába, lefeküdt a gödör aljába, és a tehetetlenül jajveszékelő társai szeme láttára kilehelte a lelkét. A másik béka tovább ugrált maradék erejét is latba vetve, annak ellenére, hogy teste már sajgott, és teljesen kimerült. A társai újból rázendítettek, és kérték, hogy fogadja el a sorsát, adja fel a fájdalmas próbálkozást és haljon meg. A kimerült béka azonban csak hevesen ugrált és ugrált – és csodák csodájára végül olyan magasra jutott, hogy ki tudott ugrani a gödörből.
A többi béka lenyűgözve ünnepelte őt, aki csodával határos módon kiszabadult, köré gyűltek, és faggatni kezdték:

„Miért folytattad az ugrándozást, annak ellenére, hogy mondtuk neked, hogy lehetetlen?” A szájukról leolvasva, mit mondtak, a meglepett béka elmagyarázta nekik, hogy süket. Látta, ahogyan gesztikulálnak meg kiabálnak, és azt hitte, hogy próbálnak lelket önteni belé. Mivel úgy vélte, hogy biztatják, ez arra ösztökélte őt, hogy még jobban próbálkozzon, és mindenek ellenére sikerüljön neki.

Ennek az egyszerű történetnek nagyon erőteljes a tanulsága.

A szólások könyvében az áll: „A nyelvnek hatalma van az élet és a halál fölött.” Pusztító erejű szavaid mély sebeket ejthetnek; fegyverként szolgálhatnak, hogy elfojtsd valakiben a vágyat arra, hogy folytassa a próbálkozást; egy gondatlanul megválasztott szó megsemmisíthet valakit mások szemében, elpusztíthatja a befolyását, és tartós hatással lehet arra, hogy mások hogyan viszonyulnak hozzá. Bátorító szavaid felemelhetnek valakit, és segíthetnek átvészelni egy napot.
Légy óvatos, mit mondasz. Hatalmas ereje van szavaknak. Ha szavaid kedvesek, dicsérőek és bátorítóak, oszd meg őket máris másokkal is. Hallgass a lelkedre, és felelj nekik. Valaki, valahol a szavaidra vár…

– Boldogságfalvi történet

Hideg volt a hegyekben éjjel, és a fiatal utazók előtt több nap is állt még, mire elérhették volna a szent Gangesz folyó forrását. Úgy verődtek egy csoportba, mint falevelek, melyeket a szél egymásnak fújt. Gyakran vitatták meg több guru (lelki tanítók) tanításait.
Egyik este, ahogy aludni készülődtek, az egyik zarándok, Sivaraja azt mondta:
– Az én gurum azt mondja, hogy minden egy. Nincsen különbség Isten és a világ között, vagy Isten és a lélek között.” Ramdas azonban ezt vitatta:
– Az én tanítóm szerint ez nem így van. Ő azt mondja, hogy bár minden Istentől származik, ez még nem jelenti azt, hogy minden Isten. A lélek mindig különálló az Úrhoz képest.
– Ez illúzió! – torkolta le Sivaraja. – Amikor a vízcsepp eléri az óceánt, beleolvad abba. A különálló csepp többé nem létezik. Amikor felszabadulsz, fel fogod ismerni, hogy valójában Isten vagy.
– Épp ellenkezőleg! – vágta rá Ramadas. – Amikor a lélek belép a lelki természetbe, bár úgy tűnik, beleolvad, azonban sosem teszi ezt. Ez ahhoz hasonlítható, mint amikor egy zöld papagáj egy zöld fára száll. Úgy tetszik, mintha beleolvadt volna, azonban a fa és a madár különbözőek maradnak. Ehhez hasonlóan, a lélek a felszabadulása után is megkülönböztethető marad Istentől.
Így folyt a vita egy órán át.
– Én még mindig azt mondom, hogy minden Isten. – makacskodott Sivaraja. Aztán az ágyuk melletti takaróra mutatva, hozzátette. – Különféleképpen hívjuk a ruháinkat: ing, pizsama, szári – de valójában csakis a fonal létezik.
Ramadas megrázta a fejét. Ezt nem tudta elhinni. Hogy bebizonyítsa az igazát, Sivaraja az ágyneműjére mutatott: – Látod ezt a takarót? Ez nem más, mint cérnából szőtt anyag. Nincsen különbség a takaró és a fonal között.
Széles mosollyal az arcán Ramadas kihúzott egy laza szálat a saját takarójából, majd csendesen megkérdezte:
– Azt mondod tehát, hogy nincs különbség a takaró és a fonal között?
– Persze. – felelte Sivaraja határozottan. – A gurum gyakran alkalmazza ezt a példát.
– Remek. – nevetett Ramdas. – Akkor cseréljünk. Ma a te takaróddal alszom. Neked teljesen meg kell elégedned ezzel az egy szállal, hiszen azonos a takaróddal.
Sivaraj vonakodva átnyújtotta neki a takaróját. Az éjszaka kellős közepén Ramdas arra ébredt, hogy valaki megkocogtatja a vállát. Sivaraj volt.
– Majd megfagyok, visszakaphatom a takarómat?
– Persze, – vágta rá Ramdas. – de még mindig azt hiszed, hogy minden egy?

Boldogságfalvi történet

Egy ember elment levágatni a haját, és megigazíttatni a szakállát. Ahogy a fodrász dolgozni kezdett, kellemes beszélgetésbe elegyedtek. Sok mindenről szót ejtettek, különféle területeken. Végül szóba került Isten is, mire a fodrász határozottan kijelentette:
– Én nem hiszem, hogy Isten létezik.
– Miért ilyen biztos ebben? – kérdezte a vendég.
– Nos, csak ki kell nézni az utcára, hogy mindenki megértse, miért nem létezhet Isten. Most mondja meg őszintén, ha Isten létezne, hogy lehetne annyi beteg ember a világon? Hogy is hagyhatnának el szülők gyerekeket? Ha Isten létezne, se szenvedés, se fájdalom nem lenne. El nem tudok képzelni egy szeretettel teli Istent, aki lehetővé teszi mindezt körülöttünk.
A vendég gondolkodott egy kis ideig, aztán úgy döntött, hogy nem válaszol a fodrász feltevésére, mert nem akart vitába keveredni. Miután a fodrász befejezte a dolgát, a vendég fizetett, majd elbúcsúzott tőle és kilépett az utcára. A következő pillanatban szemébe ötlött egy ember, akinek hosszú, gondozatlan haja és loboncos szakálla volt. Piszkosnak és kulturálatlannak tűnt. A vendég visszafordult, és megint belépett a fodrászüzletbe, ahol megszólította a fodrászát:
– Tudja mit mondok? Nem léteznek fodrászok a világon!
– Hogy mondhat ilyet uram? – kérdezte meglepetten a fodrász. – Hiszen itt vagyok én, én fodrász vagyok, nem? Épp most fejeztem be az ön hajának és szakállának a rendbetételét.
– Nem, nem! – erősködött a vendég. – Fodrászok márpedig nem léteznek, hiszen ha léteznének, akkor nem lennének olyan hosszú, gondozatlan hajú és szakállú emberek az utcán, mint az az ember ott, látja?
– Ah, de hát attól még léteznek fodrászok! – válaszolt a mester. – Tehetek én arról, hogy az az ember nem jön be hozzám?
– Hát ez az! – bólintott rá a vendég. – Éppen erről van szó! Isten is LÉTEZIK! Tehet Ő arról, hogy az emberek nem fordulnak Hozzá, hogy nem keresik meg Őt? Ezért van olyan sok fájdalom és szenvedés a világon.

– Boldogságfalvi történet

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is. Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed. Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.
Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott. A Gazdagság egy luxushajón úszott el a Szeretet mellett. Ő megkérdezte:
– Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?
– Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:
– Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
– Nem, Szeretet, nem tudlak elvinni? – válaszolt a Büszkeség –, itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!
Hát, a Szeretet megkérte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
– Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!
– Óh, Szeretet – mondta a Bánat – én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta a szeretet kérését. Hirtelen megszólalt egy hang:
– Gyere Szeretet, én elviszlek Téged! Aki megszólalt, egy öregember volt.
Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
– Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?
– Az IDŐ volt, mondta a Tudás.
– Az IDŐ? – kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az IDŐ?
A Tudás válaszolt:
– Mert csak az IDŐ érti meg, hogy milyen fontos az életben a SZERETET!

– Boldogságfalvi történet

Egy ember álmában a tenger partján sétált az Úrral. Az égen, mint valami vetítővásznon, életének jelenetei peregtek. Minden jele­net­hez lábnyomok tar­toztak a homokban: sa­ját lábnyo­ma és az Úr nyomai.
Miután az utolsó kép is kialudt a mennybol­ton, hátra né­zett, és észre­vet­te, hogy egyes helyeken csak egy sor lábnyom látható.
Visszaemlékezett, hogy ezek épp életének legnehezebb, legszomorúbb korszakaihoz kötődnek.
– Uram – szólalt meg zavartan –, azt mondtad, ha a te utadat járom, végig velem maradsz, de most életutam legrögösebb szakaszain csak egy sor lábnyomot látok. Nem értem, miért hagytál el épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rád?
– Kedves gyermekem – felelte az Úr – én mindenkinél jobban szeretlek és sohasem hagynálak el. A szenvedés és megpróbáltatások idején azért látszik csak egy lábnyom, mert ott a karjaimban vittelek.

Boldogságfalvi történet